Éreztük már az advent alatt, hogy magával ragad minket a türelmetlenség? Az El Camino egyik legtöbb türelmet igénylő napján vagyunk túl. Lefekvéskor viszont kiderült, hogy mindez mennyire megérte, mert nagy lelki kincsekkel gazdagodtunk az est során, amelynek végén mindenki magyar nyelven adott hálát magában.
Tegnap említettem, hogy úgy döntöttünk lerövidítjük aznapi szakaszunkat. Ezúttal viszont be kellett pótolnunk azt a plusz 8 km-t is, hogy tartsuk magunkat a terveinkhez. Nos, bár sikerült már reggel 6-kor útra kelnünk (ennél korábban egyszer sem indultunk a Caminón) és hamar letudtuk ezt a szakaszt Los Arcostól Torres del Ríoig, mégis egyik legnehezebb napunkat tudhattuk magunk mögött. Bár voltak szintemelkedések, de nem ezért elsősorban. Logronot már távolról láttuk, de hiába közeledtünk, sehogy sem akartunk odaérni és egyre jobban fáradtunk. Ez az érzés pedig eléggé próbára tette a türelmünket, talán a legjobban ezen a napon, az út során.
Az adventi napokban mennyire engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam a türelmetlenség? Azt érzem, hogy a sok vizsga, beadandó, vagy a munkahelyi dolgaim közül nem látok ki és e miatt lelki életem is háttérbe szorul? Ráadásul már karácsony is egyre közeledik és még nem találtam ki, hogy kinek mit ajándékozok a családban? Természetesen ezek is fontos dolgok az életünkben, de ne engedjük, hogy ezek befolyáso
lják hangulatunkat. Ilyenkor jó orvosság lehet egy hajnali mise. Hátha kapok valami személyes gondolatot a rorátén, vagy egyszerűen csak Isten házában kérhetem Őt, hogy támogasson a zsúfolt napomon, a sok teendőim között.
Végül megérkeztünk Logronoba ahol nagy ajándékot kaptunk egész napi gyaloglásunkért. Ismét egy plébánián szálltunk meg, ahol közös vacsorával és reggelivel segítették a helyiek a zarándokokat. Bár ez is nagy élmény volt, de az est lelki része mégis többet adott. Az esti zarándokmisén hatalmas vihar tombolt odakint. A felajánlás alatt még az áram is elment a templomban, egyedül az oltár körül maradtak égve a fények. Biztos van ennek szakmai magyarázata is, de az áramkörökhöz nem értőként úgy tűnt, hogy ez egy isteni csoda volt (és lehet, hogy tényleg az volt).
hirdetés
Az est zárásaként az atya a templom sekrestyéjében pecsételte le külön-külön mindannyiunknak a credencialunkat (zarándokútlevél, amibe egészen Santiago de Composteláig gyűjtjük a pecséteket, ahol ezek után kapunk oklevelet az El Caminoról), ami nagyon személyes volt így, továbbá egy közös esti imában is részt vettünk, ahol több nyelven is imádkoztunk a kiosztott papírokból. Magyarul éppen nem volt feltüntetve, de az atya azt mondta, hogy akkor a végén a csendben mindannyian magyarul adjunk hálát. Számomra ez az este egyértelműen az El Camino egyik legnagyobb lelki élményét jelentette.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás