Pindroch Csaba Jászai Mari-díjas színművész tett tanúságot a 777 szervezésében magvalósuló pünkösdi imaesten. A színész megragadó őszinteséggel mesélt hitéről, életének kiemelkedő állomásairól. Hiteles és őszinte szavakat hallhattunk tőle pünkösdhétfőn.
Pindroch Csaba Jászai Mari-díjas színművész tanúságtétele
„1990-ben érettségiztem Esztergomban a Ferences Gimnáziumban, a szobánkban a 800 éve elhunyt Szent Ferenc ábrázolása volt. Mellette aludtunk el, mellette keltünk fel.
Amikor elvégeztem az iskolát és jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, azonnal kirúgtak az első rostán, utána néhai Szántó József plébános leültetett a Gellért téren és azt mondta:
„jól van, Csaba, most pedig mész Egerbe a Hittudományi Főiskolára, teológiára, kispap leszel. Igen, igen, a hosszú gombos fekete ruhás, hatéves…”
Jaj, mondom, „atya, hát hogy?”
Elmondta, hogy mire számítsak, minden lehetőséget, minden kiskaput. Nagyon őszintén beszélt arról, hogy mi várhat rám. Akkor én azt feleltem neki, hogy
„jó, jó, de én még nem kaptam meg a hit ajándékát és nem fogok tudni lehasalni majd a püspök előtt és fogadalmat tenni, mert van, amit biztosan nem fogok tudni betartani, például a cölibátust.
Atya, én majd Thália templomában szeretném az Urat szolgálni”.
Nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen frappánsan kivágtam magam, viszont nem gondoltam komolyan, de a Jóisten szavamon fogott – nem véletlenül a Sziklatemplom előtt történt az eset. Valóban nem kapva még meg a hit ajándékát, de az iskolát kijárva, hiszen gyerekkorom óta templomba lettem rángatva vasárnaponként, a gimnáziumban mindennap volt mise, tanultam a nyelvet, a kreszt… És amikor megkaptam a hit ajándékát, akkor rádöbbentem, hogy ez nem is a hit ajándéka volt, csak egy megerősítés.
Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Ez maga az a bizonyosság, hogy nem vagyunk egyedül, hogy van, aki segít, van, aki vigyáz ránk. Amikor tanúságtételekre járok fiatalokhoz, igazából mindig úgy beszélek hozzájuk, mintha nem is hívők lennének, hanem ateisták: egyértelmű számadatokkal, tényekkel, olyan ajándékokat mondok el, amiket én megtapasztalhattam. Szomorú is voltam, amikor annak idején itt volt Ferenc pápa és fiatalok a Sportcsarnokban elmondták tanúságtételben, hogy az ő hitük nem állandó csodák meg jelek sokasága, hanem mély útkeresés, mély munka, majd megjött a hit. Emlékszem, egy püspök barátomnak mondtam Debrecenben, hogy
„akkor ez most hogy van, az én hitem mennyit ér?”
Azt mondta: „Csaba, az kapja meg ezeket az erős jeleket, bizonyosságokat, akinek már ott van úgyis a szívében az Úr, úgyhogy nyugi, ezek csak megerősítések neked”.
Milyen megerősítéseket kaptam? Ezeket szoktam elmesélni: például mikor megálltam zuhogó esőben Pécsről hazafelé menet úgy, hogy tele volt az autó, de megláttam két embert az út szélén araszolni, egy kutya is volt nálunk, mondták, nem szállnak be, mennek tovább, de meggyőztem és hazavittem őket, és hazafelé menet azt látom, hogy amerre mentünk volna, egy ugyanolyan autó áll keresztben az úton:
rendőrkocsik előtte, fekete zacskóban a holttest.
Ugyanaz a típusú autó, ugyanazon az úton, ahol én lettem volna 15-20 perccel előtte… Pont akkor történt a baleset. Ott döbbentem rá, hogy a Jóisten mindenféle jeleket ad, hogy „lépj ki a komfortzónádból, tegyél jót, járd az én utamat, még hogyha kellemetlen is, vagy nem esik jól.
Azzal jutalmazom meg, hogy ez a jó út, hogy lásd, lehettél volna, ha nem állsz meg 20 perce, te ott, aki elgázolsz valakit.”
Olyan is történt, amikor mentünk le Pécsre három hónappal ezelőtt a házasság hetén beszélni a feleségemmel a boldog házasság titkáról – négy gyerekünk van, négy kutyánk, tudnék beszélni róla -, kíváncsi vagyok a titokra én is…
Már útközben úgy összevesztünk, hogy nem is beszéltünk egymással, és amikor megérkeztünk, mély szégyen volt bennünk, hogy majd mit kell hazudnunk, mit kell mondanunk…
És akkor ott van a kegyelem. Persze már megvolt, hogy mi szerint teszünk tanúságot, de ahogy kanyarodunk fel a városházára, hirtelen a Jóisten a nagy kegyelmet odaadja: elveszi tőlünk a feszültséget és felrobbant az autó termosztátja. Rátette a feszültséget. Összenéztünk, mosolyogtunk, megcsókoltuk egymást és egy boldog tanúságtételt adtunk.
Miről szól ez az egész, ahol vagyunk?
Ma reggel azt mondta nekem a tízéves fiam, hogy „apa, mi az, hogy raszta?” Hát, mondom, „fiam, nem mossák a hajukat, pacifisták, nem agresszívek, az egy ilyen stílus, életérzés…” „És mi az, hogy a raszta szív örökké dobog?” „Ja, hát az egy dal, amiben benne van, hogy kell egy ház az óceán partján, ott kéne visszavonulni – vagy valahogy így van ez a dal; és ők vágynak erre” -felem.
Nekünk, keresztényeknek ez megvan már 2000 éve, 800 éve meg is van már egy kicsit reformálva.
Nagyon sokat bejártam ide (az Avilai Nagy Szent Teréz Plábániatemplomba – a szerk.), mert sokáig itt dolgoztam a Thália Színházban és csak úgy bejöttem. Nem azért, mint régen az egyetemnél, hogy „segíts meg, kérlek”. Hanem csak úgy bejöttem és jeleztem, hogy
„itt vagyok, Atyám, tudjad, hogyha jön majd a lehetőség, tedd elém, hogy én is dolgozhassak katonaként, munkatársként Neked, Veled”.
Amikor pár évvel ezelőtt jöttem haza egy volt osztálytársamtól Pilisszentivánról, Solymárnál stoppolt egy idősebb úr, felvettem, megkérdeztem, mi a helyzet? Azt mondta, bizony az van, hogy Mosonmagyaróváron maradt a család, a gyerekekkel lerobbant a kocsi, haza kell mennie pénzért Nyírbátorba, nincs pénze… Éreztem, hogy mellébeszélés van, szélhámos az illető, de beszélgettünk tovább.
Megkérdeztem, mennyibe kerül a vonatjegy? Nagyjából 5600 forint, felajánlottam, hogy megállok, odaadom az árát, megveheti a jegyet. Megköszönte. Járó motorral otthagytam az autót, kiszálltam, kivettem a pénzt, odaadtam neki pár száz forinttal többet. Megkérdezte, kinek adhatja majd meg? Mondtam, hogy
„uram, senkinek, ha legközelebb valakivel találkozik és ön is kap egy ilyen lehetőséget, mint én ön által a Jóistentől, éljen vele és adja neki”.
Kérdezte, hogy a címét ne mondja-e meg? Mondtam, hogy Isten őrizz, hogy megmondjam: „én ezt a pénzt betehettem arra a tőzsdére, ahol garantált a százszoros hozam, nagyon jól fogok járni, és ha szerencsém van, nem is pénzben kapom vissza, hanem valami sokkal értékesebben. De ha maga mondjuk szélhámos – ne adja az ég -, én ugyanolyan jól fogok járni, százszorosát kapom meg, ön pedig a százszorosát fizeti vissza. És ha szerencsém van – bár nem szeretjük ezt a szót –, akkor azt a sok jót nem én kapom meg, hanem majd a gyerekeim meg az unokáim. És ha szerencséje van – bár rossz a szó -, akkor a rosszakat ön fizeti vissza és nem a gyerekei vagy az unokái.”
Kitettem az autóból a Margit híd lábánál, és a visszapillantóban visszanéztem, hogy integet-e vagy pedig az lesz, amit gondoltam:
maga elé meredve, egy teljes világ összedőlve benne ment vagy négy lépést és úgy érezte, hogy nem ő a király.
Azt kell mondanom, hogy nagyon szerettem azt, hogy a jókért a gyerekeim kapják a jutalmat, a rosszért meg bűnhődjek meg én. Nem jó gondolkodás! Bűnhődjek meg a rosszért, igen, én, ne vigyék el a balhét a véreim vagy a felebarátaim,
de a jót is meg kell élni, az is jár nekünk, el kell viselni a súlyát és nem traktálhatjuk a gyerekeinkre!
Az én nagyapám bányász volt, 45 évig vájta a szenet, 30 évig a föld alatt, 15 évig kint. Az anyai nagyapám földműves volt, ő 40 fokban a földet művelte 40 évig. Azt mondták:
„nekem kemény életem van, nem baj, de talán majd a gyerekeim vagy az unokáim…”
Nem azt mondom, hogy nekem most de rossz, mert úgy érzem, hogy egy csomó dologért nem is én dolgoztam meg, hanem tőlük kaptam meg. Nem azt mondom, hogy ez rossz, de úgy szerettem volna én elérni ezt.
Aztán rájöttem, hogy mit tehetek én, amikor béke van, nem kell most háborúba menni – remélhetőleg –, amikor nem kell ilyen kemény fizikai munkát végezni? Akkor ezekkel a lehetőségeket, amiket a Jóisten elénk ad, tudnunk kell élni. Úgy ismerjük fel a lehetőséget, hogy ki kell lépnünk hozzá a komfortzónánkból.
Nem kell fölülbírálni a koldust, aki kint ül és pénzt kér!
Nem kell azt mondani, „minek adjak neki, nem ér semmit, úgyis csak piára költi!” Nem a te dolgod! Te meg fogod kapni a jutalmat, hogyha adsz neki.
Azt hiszem, hogy amikor azt mondta Gájer atya, hogy Isten munkatársai vagyunk és az evangéliumot kell hirdetnünk, én nem gondoltam komolyan ezt fiatalon,
de most színészként azt gondolom, hogy csak így működik!
A legócskább darabban is, még egy viccben is van üzenet. Az üzenet a színházban mint esszenciában pedig mindig az, amit a Biblia is mond: „ami igen, az igen, ami nem, az nem, a többi a Sátántól való.” (Mt 5,37) Úgy próbálok létezni ezen a nem könnyű pályán, hogy ezek tiszták legyenek bennem, de nem kell felülbírálnom az írókat, mert bennük is tiszta ez.
Nagyon nagy boldogság, hogy megvallhatom a hitemet, nagyon nagy boldogság, hogy ezt nem is vallomásnak kell felfognom, nem coming out ez, hanem velem együtt élő valami. És tulajdonképpen mikor úgy érzem, hogy a Jóisten engem úgy kezel, hogy úgy adja a jeleket, mintha nem lennék igazán százas, tehát nagyon egyértelműen, akkor rájövök, hogy nem így van.
Mindenkinek így adja, csak ki kell nyitni rá a szívünket és látnunk kell.”










