Anya leszek!, Kunszabó Anna

Anya leszek! – Minden igazi hívő várandós

Kismamaságom utolsó időszaka testileg és lelkileg is emlékezetes volt. Az egyre sokasodó fizikai kellemetlenségek mellett bizonyos érzések és gondolatok egyre sűrűbben lettek úrrá rajtam a szülés közeledtével.

A várakozás sürgető izgalmában már az első erősebb jóslófájások észlelésekor azt gondoltam, bármelyik pillanatban megérkezhet a pici. A kórházi csomagom készen állt, a lakás kitakarítva, a kiságy bevetve várta az új lakót, a kimosott, kivasalt ruhácskák katonás rendben sorakoztak a polcon. Minden kész.

Én is készen álltam. Abban a különleges kegyelemben volt részem, hogy a baba érkezése előtti időszakban rengeteget pihentem, lelki olvasmányokat olvastam és többet tudtam imádkozni, igét olvasni, mint bármikor. Istennel való kapcsolatomnak eddigi legszebb hónapjai voltak ezek.

Akármihez is fogtam, mindig megfordult a fejemben, talán már be sem fejezem, mert elmegy a magzatvíz. Minden egyes mosogatást, minden ebédet úgy kezdtem el, hogy talán félbe fogom hagyni. Minden vasárnap elérzékenyülve simogattam kerek pocakomat, hiszen talán ez az utolsó mise, amin kismamaként részt veszek, minden alkalommal ezzel a várakozással vettem magamhoz az Oltáriszentséget.

Megtapasztaltam, milyen valóban várni. Várni valakit, aki eddig is jelen volt titokzatos módon. Vágyni arra, hogy megpillantsam egy olyan személy arcát, akit már most mélységesen szeretek, akihez olyan kapcsolat fűz, ami az önmagamról alkotott képemet is alapjaiban érinti. Várni egy ölelésre, várni a megismerés egy új formájára.

hirdetés

Ebben a mélységes, utolsó pillanatra való várakozásban teltek a napok, amik szép lassan hetekké duzzadtak. Még mindig nem indult be a szülés. Elhagytam a kiírás napját is.

Mikor ezt az érzést Isten elé vittem, olyan kérdést szegezett nekem, ami új értelmet adott a megtapasztalt várakozásnak.

Krisztus eljövetelét is várom?

Annak tudatában teszek mindent, hogy bármikor félbemaradhat, ha eljön az idő? Készen állnék bármelyik pillanatban az Ő eljövetelére? Azzal foglalkozom, ami valóban fontos?

Belekényelmesedtem a mostani kapcsolatunkba, vagy megélem a folyamatos fejlődést, a várakozást? Tényleg várom Őt, aki eddig is jelen volt titokzatos módon? Vágyom arra, hogy megpillantsam az Ő arcát, akit már most mélységesen szeretek, akihez olyan kapcsolat fűz, ami az önmagamról alkotott képemet is alapjaiban érinti? Várok az ölelésre, a megismerés egy új formájára?

Mind várandósak vagyunk itt a földön, akik Krisztust várjuk.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás