Németországban több mint 100 000 harang szól, ennek ellenére sokakban alig tudatosult ez a kulturális örökség. A németországi egyházak most ezen szeretnének változtatni, a polgárok segítségével.
Ellopták II. János Pál pápa vérereklyéjét egy zarándokhelyről.
Bizonyára mindannyiunk számára ismerős az a mondat, amit még gyermekkorunk fő színhelyén, az iskolában mondtunk ki amolyan gépies módon névsorolvasás közben, a minket nevelni próbáló személyeknek, akik arra voltak kíváncsiak, – ha ugyan a szemüknek nem hittek – hogy jelenlétünkkel emeljük-e a tanórák, foglalkozások színvonalát.
Az ázsiai országban letartóztatták az egyik keresztény mozgalom vezetőjét és annak családját, beleértve az alig pár éves unokáját is.
Az elmúlt hónapokban megosztottam veletek gyermekre várásunk történetét. Nem tudok happy end-ről beszámolni, úgy tűnik még mindig hosszú út áll előttünk. Mélyen hisszük férjemmel, hogy ennek az útnak értelme van, és Istennek célja van velünk és mindazzal a sok tapasztalattal is, amit eddig átéltünk. Mélyen a szívünkben meg vagyunk róla győződve, hogy Isten meg fog bennünket ajándékozni több gyermekkel is. Ahogy tizenhárom éves koromban a leendő férjemért, úgy most a leendő gyermekeinkért imádkozom.
Az elmúlt néhány hónapban arra törekedtem, hogy kicsit több időt szánjak a csendre. Félretettem a telefonomat, kikapcsoltam a Netflixet, kiléptem instagramról és igyekeztem csak csendben lenni. Próbáltam minél többet imádkozni és figyelmen kívül hagyni azt a rengeteg dolgot, ami nap, mint nap eltereli az ember figyelmét.
Nyugodtan állíthatom, hogy anyatejjel szívtam magamba a katolikus hitet. A családomból sokan végeztek katolikus teológiát, hittant oktatnak és élő hitű közösségbe járnak, amiért nagyon hálás is vagyok. A nagymamám csecsemőkoromtól fogva vitt be napi szinten a hittanóráira és a templomba, így a szó szoros értelmében „belenőttem” a katolikusságba. Isten mindig is az életem része volt, de 15 éves voltam, amikor egy Istenélmény kapcsán „újjászülettem”, és újfajta kapcsolatom lett Jézussal. Azóta bármikor kérdeztem Istent, mindig megerősített abban, hogy nekem itt a helyem.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én sokszor süppedek a megszokottság mocsarába az imádsággal kapcsolatban. Elmondom a szokásos imákat, dicsőítem az Urat, kérek és hálát adok. Igyekszem munkába menet az üres, csendes és sötét utcán a figyelmemet rá fordítani, de gyakran elkalandoznak a gondolataim.