Gyermekre vágyva

Gyermekre vágyva – Kitörni a falak közül

“Ifjú Sára” már két írással (ez és ez) is megörvendeztetett bennünket, amelyeket nagyon szerettetek! Most újra megajándékoz bennünket egy cikkel, amelyet attól függetlenül érdemes elolvasni, hogy olvastátok-e a korábbi írásait!

Eddig főleg arról írtam, hogy milyen fájdalmak, nehézségek gyötörtek minket az első időkben, miközben gyermekünkre vártunk. Miután megjelent az előző rész, megkérdeztem az Urat, most miről írjak. Ő vezetett arra, hogy megosszam a történetünket, így tőle kértem az útmutatást is. Nem késlekedett sokáig. Esti dicsőítő imámban nyomatékosan a szívemre helyezte az üzenetét: “Nem kell, hogy fájjon!”

Ha az első hónapokban valaki ezzel próbált volna biztatni, erősen felháborodtam volna. …és nem mondom, hogy nem tettem meg! Kifakadtam, dühöngve ecseteltem férjemnek, hogy az emberek nem is tudják min megyek keresztül, és van képük ilyen mondatokkal vigasztalni. Bele sem gondolnak, hogy milyen fájdalmakat élek át.

hirdetés

Ájtatos képpel, szent közhelyeket hajtogatnak, amivel nagyobb sebet ejtenek a szívemen, mint maga a tény, hogy nem jön a baba.

Akkoriban egyre dühösebb lettem minden jó szándékú kérdéstől és tanácstól egyaránt. Emlékszem, mennyire fájt, amikor kolléganőm így kezdett egy monológot: “Eljön majd az idő, amikor te is szeretnél majd babát és akkor megérted…” Nem tudta, hogy már fél éve szeretnék gyermeket, én meg sebzetten vergődtem saját csapdámban, amit azzal zártam magamra, hogy nem mertem megosztani a fájdalmamat másokkal. Úgy éreztem, ezt senki nem értené meg. Csak szánalomra és közhelyes tanácsokra számítottam másoktól, melyek tudtam, hogy jó szándékból fakadnak, de el nem lehet mondani mekkora fájdalmat okozhatnak. Odáig merészkedtem gondolataimban, hogy még azoktól sem számítottam őszinte és gyógyító szavakra, akikről tudtam, hogy hasonló fájdalmakon mentek keresztül.


Utólag úgy érzem, ez egy teljesen természetes fázisa a gyermekre vágyásnak, de minél hamarabb túljut rajta az ember, annál jobb. Természetes reakció az elszigetelődés, hiszen ez is egy gyászfolyamat, melyben teljes mélységig senki nem tud osztozkodni a gyermekre vágyó párokkal. Ugyanakkor nem szabad megállni ennél a pontnál, mert Isten örök életet szán nekünk örömben és ujjongásban:

“Isten letöröl majd a szemünkről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé…” ( Jel 21.4)

Végül, az első vizsgálatok után nem bírtuk tovább és kitörtünk a magunk köré épített falak mögül. Megerősödtünk annyira, hogy meg tudtuk fogalmazni magunk számára, hogy mitől rettegünk, miért fordulunk csak magunkba. Ez nem volt más, mint a megbélyegzés. Rettegtünk a megbélyegzéstől, a szánalomtól, a sajnálattól és attól, hogy mindezekkel a reakciókkal kiszívják belőlünk a megmaradt reményünket. Döntésünket nem várt változás követte. Az én családom azonnal megértett minket. Onnantól kezdve imahadjárat indult, ami még most is tart és a hatása felbecsülhetetlen. Gyermeket ugyan még nem kaptunk, de erősödünk, tanúságot tudunk tenni egyre több ember számára. Egyre jobban érezzük az Úr vezetését ezen a rémisztő szakadékon keresztül, melyen át kell hatolnunk. Most már egyre gyakrabban megértjük a szívünkkel is Isten egyszerű üzenetét:

“Nem kell, hogy fájjon! Jézus már minden fájdalmat elszenvedett! MINDENT!

Férjem családja sokkal tartózkodóbb volt a témában. Inkább kerülték minden formában, vagy kedves, jó szándékú tanácsokkal, praktikákkal láttak el minket. Ez ugyan még sokszor jelent fájdalmat, de tudjuk, hogy osztoznak a szomorúságunkban, nem vagyunk egyedül, imádkoznak értünk. És a csodák szépen lassan elkezdtek beszivárogni az életünkbe. A fájdalomból olyan gyümölcsök teremtek, amit soha nem hittünk volna. Amikor már kezdtük feladni, közösségre leltünk a szívünknek kedves plébániánkon. Régi sebek kezdtek begyógyulni, önmagunkat egyre jobban megismertük. Hitéletünk rohamos fejlődésnek indult. Egészen váratlan beszélgetésekbe keveredtünk, ahol tanúságot tehettünk hitünkről, Istenbe vetett bizalmunkról és a házasságunk fejlődéséről.

Néha, amikor sikerül megállnom, félretennem minden teendőmet és csak arra tudok figyelni, amit Isten mutat, mond nekem, rá kell döbbennem, hogy áldott vagyok. Áldott a házasságom. Áldott az életem. Ki tudnék szaladni a világból örömömben, amikor rádöbbenek, Isten mennyire szeret engem. Olyankor mélyen, megfoghatatlanul érzem és tudom, hogy Isten tényleg elvett tőlem minden fájdalmat. Csak a hatalmas szeretete maradt, ami teljessé tudja tenni az életemet, a házasságomat. Olyankor tisztán látom, hogy a fájdalom, a kín, amit olykor érzek, a Sátán igen hatékony műve, hogy eltávolítson az emberektől és Istentől. Nem állítom, hogy most már soha nem vagyok szomorú, amikor szembe kell néznem egy újabb ciklus kezdetével. Sem azt, hogy nem érzek fájdalmat, haragot vagy békétlenséget. Még csak azt sem állítom, hogy teljesen megnyugodtam az Atya számomra ismeretlen tervében. De azt kezdem megérteni, hogy sokkal nagyobb és jobb tervei vannak az életemmel, mint amiről én akár csak álmodni mernék.

Az ifjú Sára

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás