Lelkiség

Úton a Jelenlét felé

Bizonyára mindannyiunk számára ismerős az a mondat, amit még gyermekkorunk fő színhelyén, az iskolában mondtunk ki amolyan gépies módon névsorolvasás közben, a minket nevelni próbáló személyeknek, akik arra voltak kíváncsiak, – ha ugyan a szemüknek nem hittek – hogy jelenlétünkkel emeljük-e a tanórák, foglalkozások színvonalát.

Ez a bizonyos mondat pedig nem volt más a részünkről, mint a jelentőségteljesen és hangosan elrebegett: „Jelen!” Akkor még minden bizonnyal pusztán arra figyeltünk, hogy akkor mondjuk ezt az egyszerűnek tűnő szócskát, amikor halljuk a nevünket, no és persze arra, hogy ezt a lehető leghangosabban tegyük. Mára már némiképp érlelődött és árnyaltabbá vált bennem ennek a szónak a jelentése. Akkor még nem tudtam, milyen értékes és mély ez a szó, ma viszont kezdem sejteni, hogy a létem alapja és forrása.

A mindennapjaim során egyre többször kezdek rádöbbenni arra, hogy mások számára a létemmel vagyok jelen, de korántsem a jelenlétemmel.

Mit is jelent ez? Talán úgy tűnik, hogy a két kifejezés között nem sok eltérés van, de számomra lényeges a különbség. Míg az egyiknél a már jól begyakorolt, szűk keresztmetszeten megélt jól ismert reakciókat adom, némileg figyelve az engem körülvevő helyzetekre és emberekre, addig az utóbbinál önmagam teljességét adom. Jelen akarok lenni a helyzetekben, azt mondom magamban, mintegy döntést hozva, hogy jelen szeretnék lenni a számodra, számotokra, s mindarra, amit a most pillanatából be tudok fogadni.

hirdetés

Ekkor nem megfeszített izommunkára van szükség, hanem annak a bátorságára, hogy legyen merszem minden érzetet, hatást elfogadni belülről, s befogadni kívülről, s merjek kilépni a már jól bejáratott törvényszerűségeim alól, megadva annak a lehetőségét, hogy lehet, először az életben igazán meghallom és megértem azt, amit a Teremtő szeretne velem megosztani szeretteimen keresztül.

Legyen bátorságom meglátni, megtapintani, megízlelni, meghallani és befogadni a Teremtő csodás műveinek, létükből fakadó végtelen egyszerűségét, s ebből az egyszerűségből fakadó szépségét.

Ha ezekre gondolok, akkor a jelenlét olyan megtapasztalásaira gondolok, minthogy megízlelem a reggeli fáradtságot, megtekintem a tükörbe fáradtnak és nyúzottnak mutatkozó önmagamat ítélkezés nélkül. Rápillantok és elmerülök a férjemben/feleségemben, aki mellettem az ágyban még legmerészebb álmait álmodja. Élvezem a napsütést, a szelet, az esőt, amint érintkezik a bőrömmel, anélkül, hogy rögtön napszemüveget vagy esernyőt kapnék magamhoz a táskából.

Elindulva a munkahelyre, a villamoson, buszon, esetleg a kocsiból kinézve nem csak nézem, hanem meglátom az arcokat, gesztusokat, a tulajdonképpeni egyediséget. A munkám során, ha csak egy-egy pillanatra is, de megállok, és pusztán engedem, hogy a körülöttem tevékeny vagy kevésbé tevékeny embereket szemléljem, anélkül, hogy lustának, munkakerülőnek bélyegezném magam. Hazatérve csodáljam gyermekeimet, amint átadják magukat valamilyen jópofa tevékenységnek, játéknak, vagy egyszerűen csodáljam azt, akiknek születtek. Kifogyhatatlan a tárháza annak, amivel közelebb hozhatjuk magunkat a jelenlétünkhöz, s egyszersmind a Jelenléthez, ami végtére egy és ugyanaz.

A Teremtőnek másik megnevezést is adhatunk, hiszen Ő térben és időben és azon túl létező, állandó most. Ebből következően Ő biztonsággal jelen van. Jelen Benned és Bennem. Jelen minden létezőben. A Jelenlét maga.  Tehát amikor jelen akarok lenni a létemmel, akkor nem teszek mást, mint az Ő valóságát fogadom be/el, még nagyobb teljességgel. A jelenlétem nem más, mint válasz az Ő állandó (ki)hívására, amiben arra kér, hogy lássam meg mindazt a szépet, igazat, szentet és jót, amiben élek. Egyre jobban az a meggyőződésem, hogy a lehető legtöbb, amit tehetek az életben, amivel a leginkább megélhetem a hivatásom, ha jelen vagyok. A legnagyobb ajándék, amit adhatok a szeretteimnek, beleértve önmagamat is, ha jelen vagyok. Mennyi, de mennyi ajándék várhat rám, mennyi, de mennyi háladal hangozhat el tőlem, ha hűséggel visszatérek a jelenbe, a Jelenléthez, egészen addig, míg földi korlátaim, emberi határaim véget érnek, s akkor osztályrészem lehet a legteljesebb Jelen, amit megtapasztalva nem marad más választásom, mint az állandó hálaadás…

Babik Blanka

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás