Gyermekre vágyva – Ketten egyedül

Ahogy eltettem a férjemnek írt levelet a fiókom legmélyebb pontjára, reméltem elásom vele együtt a csalódásokat, a fájdalmat is. Harmonikus, boldog házasságba szerettük volna fogadni leendő gyermekünket, ahol mindent elsöprő szeretettel várják. Félre akartam tenni a kudarcérzést és az elmémbe kúszó gyilkos gondolatokat…

Legsötétebb pillanataimban én is úgy kiáltottam az Úrhoz, ahogy Dávid:

“Könyörülj rajtam, Uram,
mert erőtlen vagyok,
gyógyíts meg, Uram,
mert csontjaim remegnek.
Lelkem teljesen összezavarodott,
Uram, meddig késlekedsz még?” (Zsolt 6,1-4)

Nagyjából a negyedik kudarc után lelkem teljesen összezavarodott. Igazán jó anya szerettem volna lenni, aki már a fogantatás pillanatában szeretettel készül a gyermeke érkezésére. Ugyanakkor a munkám és az egyéb családi kötelezettségeim is rám vártak. Egyre nyomasztóbb lett az érzés, hogy két fronton nem tudok 100%-osan teljesíteni.

hirdetés

Éreztem, hogy nem tudok belsőm minden rezdülésével készülni az anyaságra és a munkámat is a tőlem megszokott színvonalon teljesíteni. Hatalmas törést jelentett ez nekem.

Marcangoltam magam, amikor a munkámat hanyagoltam el, és marcangoltam magam, amikor nem készültem elég tudatosan a gyermekáldásra.

Ebben az önpusztító állapotban igazán fontos, hogy egy házasság erős legyen. Fontos, hogy az alapok megingathatatlanok legyenek és egymásba lehessen kapaszkodni. Nálunk azonban ez az időszak egybe esett a házasságunk rutinszerűvé válásával. Automatikusan tudtuk mire vágyik a másik, kinek mi a dolga, ki, mikor jön és megy. Szinte beszélnünk sem kellett, kitaláltuk egymás gondolatait és rutinosan éltük a mindennapjainkat. Közben pedig lelkünk legsötétebb gondolataival és hatalmas fájdalmával egyedül küszködtünk. Hetekig észre sem vettük, hogy baj van, hiszen minden olyan flottul ment, a lelki gondokat pedig a fogantatás elmaradására fogtuk. Szépen lassan kezdett elhalni a kapcsolatunk. Szerettük egymást, egy pillanatra sem fordult meg a fejünkben, hogy el kellene válnunk. De párkapcsolatunk inkább emlékeztetett egy kimagaslóan hatékony munkakapcsolatra, mint szerelemtől fűtött házasságra. Egyedül maradtunk a fájdalmunkkal és csak Istent zaklattuk kérdéseinkkel, gondolatainkkal.

Végül egy végtelennek tűnő éjszakán kimondtuk egymásnak, hogy mit érzünk. Milyen fájdalmak vannak bennünk, és mennyire egyedül éreztük magunkat a másik nélkül. Órák teltek el, amíg én pár mondatot ki tudtam mondani. Fizikailag fájt beszélni az érzéseimről. Az után az éjszaka után többet imádkoztunk együtt és rengeteg dologra rádöbbentünk. Azonban még így is hónapoknak kellett eltelnie, mire férjem igazán tudott beszélni nekem az igazi fájdalmáról, ami miatt inkább a munkába menekült és elhanyagolta a kapcsolatunkat.

Sírt, amikor elmondta, hogy mekkora kudarcnak élte meg, hogy nekem, akit a legjobban szeret, nem tudja megadni, amire már hónapok óta vágyunk. Nem a gyermek utáni vágy, nem a leterheltség, nem a terhelt munkakörülmények és még csak nem is mások megjegyzései fájtak neki a legjobban. Attól rettegett, hogy engem nem tud boldoggá tenni, engem, akit a legjobban szeret.

Életemben nem kaptam ilyen gyönyörű bókot. Egyik szeretlek sem hangzott ennyire őszintén a szájából, mint azok a könnyek, amiket akkor ejtett.

Utólag tudom, várakozásunk eddigi legmélyebb időszakát éltük át ezekben a hónapokban. Igaz, nem a gyermek utáni vágy küldött minket padlóra igazán, de abban az időben végtelenül egyedül éreztük magunkat. Tudtuk, hogy Isten jó és szeret bennünket, de nem tudtuk, mik a tervei, merre vezet minket. Az eszünkkel felfogtunk minden észérvet, biológiai magyarázatot, jó szándékú keresztényi biztatást; de a szívünkben még nem éreztük az Istenben való megnyugvás örömét. Akkor még nem!

“Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! […] Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban!” (Fil 4.4)

Az ifjú Sára

A szerző kéthetente osztja meg történetét a 777 olvasóival.
1. rész: Gyermekre vágyva – Egy nem létező gyermek levele

hirdetés