Az eddigi cikkekben főleg a saját szemüvegemen keresztül tártam elétek a gyermekvárásunk olykor gyötrelmes, máskor felemelő szakaszait. Ugyanakkor a történetünknek két főhőse van a legfőbb szereplő, Isten mellett. Tudományos értekezések szólnak arról, hogy a nők a hormonok hatására és különböző anatómiai okok miatt sokkal érzelmesebben, intenzívebben élnek meg mindent, ami velük történik. Ezért kezdenek azonnal gügyögni egy kisbabához, ezért hatódnak könnyekig a szerelmes filmektől, ezért képesek néha szélsőségesen megélni örömüket, bánatukat. De mi a helyet a férfiakkal? Nekik is vannak érzéseik, még ha nem is fejezik ki olyan intenzíven és látványosan. Nincs ez másként a gyermekvállalásnál sem.
Közösen döntöttünk arról, hogy készen állunk Isten ajándékára, mégsem tudtam pontosan, hogy a férjemben milyen érzések kergetik egymást. Félelem? Öröm? Kíváncsiság? Csalódottság? Abban biztos lehettem, hogy a döntést valóban közösen hoztuk meg. Nem az én egyoldalú vágyam volt. Sőt, igazából a házasságunk első pillanatától mély vágyat éreztünk mindketten, hogy családot alapítsunk. Tudatosan döntöttünk a várakozás mellett, hogy megerősödjünk egymás szeretetében és Istenben, mint házaspár.
Mikor az első próbálkozásaink nem jártak sikerrel, férjem is belevetette magát a szakirodalomba. Persze, nem pont ugyanabban a témában, mint én. Így bukkant rá Josh McDowell Apák 10 fogadalma c. könyvére. (Szeretettel ajánlja minden apának és leendő apának.) Ahogy egyre jobban elmélyült a könyvben, hiszen volt rá ideje, rádöbbent, hogy mennyi minden hiányzott neki gyermekkorában. Erős vágy ébredt benne, hogy leendő gyermekeinknek mindent megadjon, amit Isten kér tőle, mint apától. A könyv nemcsak praktikus tanácsokat adott neki a gyermekneveléssel kapcsolatban, hanem egy új látásmódot is. Rádöbbent, mekkora felelősség lesz a vállán, hogy ne csak emberi ésszel a legjobbat adja majd a gyerekeknek, hanem Isten szemszögéből nézve is. Ami sokkal több!
Különös módon ez a felelősség nem teherként zuhant a vállára, hanem motiválta, hogy minél hamarabb tettekre váltsa az értékes gondolatokat, fogadalmakat.
hirdetésEnnek fényében az újabb hónapok, melyek várakozással teltek, még nyomasztóbbak lettek. Ugyanakkor férjem sokkal nagyobb bizalommal vágott bele az újabb hónapokba, mint én.
Amikor én már testem jelzéseiből sejtettem, hogy ismét egy sikertelen ciklus végéhez közeledünk, ő szüntelenül reménykedett. Részben irigyeltem érte, hogy ennyire pozitívan tud a jövőbe tekinteni, ugyanakkor rossz volt látni a csalódását, ami sajnos eddig minden ciklus végén bekövetkezett. Isten azonban minduntalan elküldte a vigasztalás lelkét, ami megnyugvást hozott számunkra.
“Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké, […] nálatok marad és bennetek lesz.” (Jn 14. 16-18)
Számomra az is érdekes felismerés volt, hogy férjem mennyivel másként dolgozta fel, mikor ismerőseinknek gyermeke született. Természetesen örült az örömüknek, de rengeteget kínlódott azokkal, akik nem győzték fennhangon hirdetni mennyire könnyen “összejött” nekik a baba. Sőt, nem egy párt ismerünk, akik igazán nem is akartak még gyereket, vagy még egyet, mégis jött. Szinte csak a vallási meggyőződésük miatt nem választották az abortuszt, és végül is az adókedvezményük is nagyobb lett… Nekem is nehéz volt örülnöm ezen gyermekek érkezésének, háborgott a lelkem az igazságtalanság miatt. De férjemnek talán még jobban. Miután több apaságról szóló könyvet is elolvasott, s égett benne a vágy, hogy az elhatározásait tettekre váltsa, bosszantó volt számára az aprócska “technikai probléma”, mely megakadályozta őt ebben. Emlékszem, egyszer sírva jött haza a futásból. Csupa kérdőjel és felkiáltójel volt a sírása: MIÉRT!? Én is igazságtalannak tartottam, hogy Isten oda küld gyermeket, ahol szinte teher, de legalábbis nem kapja meg azt a túláradó szeretetet, amit megérdemelne.
Mégis, férjem reakciója ezen a téren sokkal intenzívebb volt. Hiszen a gyermek ajándék! És ki nézi jó szemmel, mikor álmai ajándékát másnak adják, és ő szinte nem is örül neki?!
Isten tehát nem igazságos velünk? Nem látja, mi mennyivel jobban készülünk, vágyunk egy gyermek befogadására? El kell viselnünk a várakozás fájdalma mellett az ismerősök örömét is? Ezt igazságtalannak találtuk mindketten. Ugyanakkor az új szemléletnek köszönhetően, melyen Josh McDowell könyve indította el férjemet, kezdett átalakulni benne az Istenről alkotott kép. Kezdte megérteni, hogy az isteni igazságosság egyáltalán nem egyezik meg az emberivel. A fenti idézetből János evangéliumából egy mondattöredék hiányzik, ami tökéletes választ ad erre a helyzetre:
“(Vigasztalót ad)…az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja és nem ismeri őt. De ti megismeritek őt, mert nálatok marad és bennetek lesz.” (Jn 14.17)
Igen, az Atya igazságosságát nem ismerhetjük. Nem láthatjuk át isteni valójában, de megkaphatjuk a Szentlelket, a Vigasztalás lelkét, aki mindig velünk marad. Ő jelenti a megnyugvást Isten akaratában, az Ő igazságában.
Mióta férjemben egyre jobban átalakult az Atyával való kapcsolat, kevésbé számít neki mások véleménye, mások megjegyzése. Őszintébb az öröme minden megszülető gyermek miatt. Nem egy ismerősünk gyermekvárását követtük végig mostanra nagy lelkesedéssel és odaadással. Ha nem is értettük meg Isten logikáját, az isteni igazságot, a Vigasztaló bennünk maradt és egy sokkal fontosabb igazságra ébresztett rá mindkettőnket. A férjem valahogy így fogalmazta meg:
“Legvégül mégis az számít, hogy Isten a mennyei Atya és mi az Ő gyermekei vagyunk. Nekünk első sorban az istengyermekséget kell tudnunk megélni, a többi szerepünk csak utána következik.”
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás