2017. 08. 31.

Miért nem lehet (még) gyerekem – átok vagy bosszú lenne?

Ifjú Sára hétről-hétre meséli el nekünk azokat a belső vívódásokat, amelyeket férjével megélnek: nagyon vágynának egy gyermekre, de egyelőre sikertelenül próbálkoznak. De vajon mi ennek az oka? Ördögi átok vagy Isten bosszúja? Ezekre keresi a választ!

Már hónapok teltek el a nyugtalan várakozásból, amikor elkezdtük elemezni a helyzetet: Vajon miért nincs még gyermekünk? Logikus válaszként merült fel, hogy valamilyen egészségügyi akadálya van a dolognak, de azt is tudtuk, hogy alapvetően egészségesek vagyunk, nincs okunk az aggodalomra. Keresztény házaspárként második lehetősségként azonnal valamilyen rajtunk túl mutató magyarázatra kezdtünk gyanakodni. Talán Isten szeretne valamire megtanítani bennünket? Vagy valamilyen múltbéli tettünkért kell vezekelnünk? Esetleg valaki rossz szándékból azt kívánta, hogy ne lehessen gyermekünk, és ez fogott rajtunk?

Emlékszem a véget nem érő sétáinkra, ahogy a lábaink már maguktól vittek bennünket, és mi csak beszélgettünk, elemeztük a lehetőségeket. Ezzel kapcsolatban meglehetősen széles skálán mozogtak az érzelmeink. Önvád, szomorúság, értetlenség, közöny, bizakodás, megnyugvás, kiengesztelődés, kétely, tanácstalanság, mind megtalált minket. Szeretném kicsit jobban körüljárni a kérdéseket, melyeket feltettünk egymásnak és persze Istennek. Most sem vagyok biztos a válaszban, hogy esetünkben Isten milyen megfontolásból nem áldott még meg bennünket egy kisgyermekkel. Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy Isten áldása nem került el bennünket.

Minden nap érezteti velünk, hogy a tenyerén hordoz.

Lássuk a kérdéseket!

Logikusnak tűnő feltételezés és mind közül talán a legbarátságosabb, hogy Isten szeretne valamire megtanítani bennünket. Különleges élethelyzetünk által szeretne kimunkálni bennünk tulajdonságokat, melyek által jobb szülők lehetünk. Olyan tapasztalatokat szerzünk, melyekkel másokat segíthetünk. Meglehet. Ugyanakkor, mi nem láttuk melyek lennének ezek a tulajdonságok, és azt az utat sem láttuk, ahol mi jelek lehetünk mások számára. Utólag persze tudom, hogy ez csak a kicsinyhitűségünknek köszönhető és Isten kimunkálta bennünk még jobban a türelmet, a megértést, egyre jobban elhagytuk a skatulyázást, az ítélkezést mások életéről.

Ennél a felvetésnél azonban sokkal nyomasztóbb volt, hogy valamilyen múltbéli tettünkért kell vezekelnünk, vagy akár őseink tetteiért. Lázasan kutattunk elménkben azok után a bűnök után, melyek ilyen reakciót válthattak ki Istenből. Egészen apró jellemhibákat és egészen régi családi vitákat is számba vettük. Sokáig tartott, mire leesett a tantusz, hogy Isten nem ilyen. Egyszerűen nem így működik! Nem sújt le haragjában egy pallossal az emberekre és nem veri meg őket a bűneikért. Isten szeret és abban csak a megbocsájtásnak van helye. Éppen ezért a megbánt, helyrehozott hibáink számára már elenyésztek, így a gyermekáldás elmaradása és egy haragvó és bosszúálló Isten egyszerűen nem illik a képbe.

Bennünk igen komolyan felmerült a gondolat, hogy esetleg egy rosszakarónak, aki nem nézte jó szemmel, hogy ilyen fiatalon kötöttünk házasságot, olyat kívánt nekünk, ami hatással van a termékenységükre. Nem szeretnék senkit megijeszteni, de a kimondott szavaknak ereje van! Nevezzük nevén, az átkoknak nem csak a mesebeli boszorkányok és varázslók szájából elhangozva van erejük. A mi, nagyon is valóságos életünkben is létezik ilyen. A Sátán alig várja, hogy elhangozzanak ezek a rossz kívánságok, és hatalmat kapjon az emberek felett a kimondott szó által. De van egy jó hírem: Isten minden átkot ÁLDÁSSÁ tud formálni. Isten még ezeket a kimondott rossz kívánságokat is eltörli és jóra fordítja.

Nekünk több hónapba telt, mire végigrágtuk magunkat ezeken a gondolatokon. Imádkoztunk az esetleges átkok megtöréséért, útmutatásért. A választ azonban nem tudtuk igazán megfogalmazni, amíg szembe nem jött velem a következő igeszakasz:

“Tanítványai megkérdezték őt: “Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus azt felelte: “Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne.”” (Jn 9.2-3)

Jézus válasza elementáris erővel söpört végig a gondolataimon. BUMMM! Ez a válasz alapjaimban változtatta meg az elképzelésemet Isten gondolkodásáról. Ő ugyanis csak azt szeretné, ha mindnyájan éreznénk és tudnánk, hogy mennyire szeret bennünket, és ezt tettekkel sem késlekedik igazolni. Amikor Jézus meggyógyította a vak férfit, nem tett mást, mint szeretett. És ezt nem minden kockázat nélkül tette, hiszen aznap szombat volt. De Istennek semmi nem számít, csak a szeretet, amivel teremthet, alkothat, formálhat a mi életünkben.

Mióta olvastam Jézus válaszát, ami konkrétan a mi helyzetünkre is igaz, sokkal boldogabban tudom elviselni a veszteséget, a személyes gyászomat.

Sőt, néha még büszke is vagyok, hogy Isten az én sebem által, a gyengeségemen, fájdalmamon keresztül szeretné megnyilvánítani a szeretetét. Jó érzés beleállni Isten tervébe és rádöbbenni, hogy méltónak talált a szeretetére. Engem is, a férjemet is, a házasságunkat is.

Az ifjú Sára

Blog Gyermekre vágyva
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás