Egy-házban vagyunk – Lackfi család

Magyarország egyik legismertebb költője Lackfi János. A 777 oldalán is előszeretettel szemlézzük verseit, videóit, interjúit. Nem véletlen, hogy a szeptemberi OFFLINE-ra a hitét nyíltan felvállaló költőt hívtuk meg vendégül. Azt azonban már nem sokan tudják, hogy a verseiben megjelenő Simon, Margit, Dorottya, Johanna, Ágnes és Kisjuli nem kitalált nevek, hanem hús-vér Lackfi-gyerekek. Hat csodálatos gyermek, akikkel megáldotta Isten Juli és János életét. A Lackfi családdal népszerűségről, hitről, versekről, a család összetartásáról, gyerekkorról és családalapításról beszélgettünk.

A fellépések, fesztiválok, a tanítás, a család, gyakorlatilag mindegyik teljes embert kíván. Hogyan tudsz ezek mellett a lelki töltődésre időt szánni?

János: Akkutöltés nélkül nincs semmi! Butatelefonos lévén mindig nagyon jól mulatok rajta, hogy például a repülőterek tele vannak mobiltöltő állomásokkal. Az okostelósok mókásan rohannak egyik konnektorparktól a másikig, rettegve, hogy egyszer csak offline maradnak, és akkor mivé lesznek chatjeik, kommentjeik, fotóik, videobejelentkezéseik! Vagyis hálózat nélkül nincsen élet. Állítólag Teréz anya mondta nővéreinek, amikor valami újabb brutális feladat zuhant rájuk: „most nagyon sok a tennivalónk, még többet kell majd imádkoznunk…”

Maximalista lévén hajlamos vagyok azt hinni, hogy majd nekilátok, és egymagam Isten helyett is megteremtem a világot.

Ezt is kipipálom a tevékenységlistáról, azt is felhívom, emezt is elintézem, és így tovább. Holott írva vagyon, ha Isten nem építi a házat, hiába fáradnak az építők. Úgyhogy figyelni kell rá, még ha nem is mindig jön össze, hogy bevéssem a naptárba a lelki alkalmakat, tartsam az imaidőt, rendszeresen visszahúzódjak a belső szobába. Időnként csak a „hulladékidők” imacélú felhasználása marad.

hirdetés

Nem egyszer posztolsz a Facebookon nyíltan keresztény tartalmakat is. Nem kaptál erre még megjegyzést a követőidtől, hogy „te csak írj verseket, ne vallásoskodj”, mert nem ezért követnek téged?

János: Volt egy sorozatom az oldalamon, #lackfimem néven futott sokáig. Klasszikus magyar költők sorait írtam át, gyakran társadalomkritikusan, viccesen, fanyarul. Mikor sok-sok poszt után beleuntam ebbe, már megérlelődött, hogy szeretnék #joejtpuszi hívószóval egy-egy esti gondolat erejéig betekintést nyújtani saját lelki tapasztalataimba. Mindig próbálom én-beszéddel megfogalmazni a felmerülő kételyeket, nem ítélkezni, nem pálcát törni. És nem holmi belső, zárt, vallásos zsargonban fogalmazni, hanem kifelé nyitottan, sokaknak érthetően. Fel voltam készülve, hogy lesznek tiltakozások, morgások, de ehhez képest sokszor népszerűbbek ezek a posztok a korábbiaknál. Volt persze, aki beírt egy kommentet: „na, ha ez burkolt hittérítés, akkor most rögtön léptem az oldalról”. Erre egy másik posztban válaszoltam, mondván, a hitvitákban egyre kevésbé hiszek, a hitélmények és nemhitélmények megosztásában viszont egyre jobban!

Honnan jött az ötlet, hogy annyi híres magyar versünkből készíts átiratot, mondhatni modern változatot?

János: A hagyományt beszívjuk, mint a levegőt, letüdőzzük, dudorásszuk, kileheljük, szinte életfunkció-szerűen. Program viszont ebből csak akkor lett, amikor Vörös István kollégámmal három kötetet is írtunk közösen. (Apám kakasa, Csavard fel a szöveget, Szilágyi Örzsébet levelét megírta) Ekkor szépen, tudatosan végigmentünk a magyar gyerekverseken, a gimnáziumi tananyag nagy versein, illetve a legnépszerűbb magyar dalokon. A lényeg nem az eredetik parodizálása volt, a költők vagy az előadók egyéniségén nem igazán csúfolódunk. Inkább hasonló mai élethelyzeteket, sztorikat, témákat kerestünk, az eredeti formákat, stílusjegyeket ötvözve a mai megszólalással.

Talán ebből következik, hogy rengeteg mindenki meglátta magát és világunkat ebben az egyszerre antik és mai tükörben. A fekete router vagy A széthúzás himnusza hatalmasat futott az interneten, több százezer ember olvasta mind a kettőt. Minket, bölcsészeket jól felkészítenek arra, hogy írhatunk bármit, csak pár szerencsétlen vesztes ábrándozik majd rajta, a világ igazából fütyül az egészre. Na de mi van, ha annyian olvassák a versünket, mint soha senkiét eddig?

Márpedig rád ez teljesen igaz! Juli, te hogy éled meg, hogy János ilyen közkedvelt, híres költő? Nehéz volt megszoknod, alkalmazkodnod ehhez?

Juli: Talán a legnehezebb az, hogy a közismertség eltávolít az emberektől. Nem én távolodom el tőlük, hanem ők éreznek megközelíthetetlennek, nem mernek megszólítani, és ez nekem borzalmas. Hiányoznak a régi együttlétek is Janival és a gyerekekkel, az együttjátszás, kirándulás, barkácsolás, de ez csak részben a népszerűség eredménye.

Pedig népszerűségből nincs hiány a családotokban. Egy ugyancsak híres őssel is büszkélkedhetsz, Bárdos Lajos zeneszerzővel, aki a nagyapád volt.

Juli: Gyerekkoromban Bárdos Lajos unokája voltam vagy a két jóképű bátyám húga, aztán Lackfi János felesége lettem.

Nagyon szerettem a nagypapámat, szeretem a bátyáimat, a férjemet, büszke vagyok rájuk, de az utóbbi tíz év öröme, hogy rájöttem, lehetek egyszerűen Bárdos Juli, aki önmagában is érték, és nem mások határozzák meg a létét.

János írt rólad egy verset Hány asszony lakik kedvesemben? címmel. Tényleg olyan vagy, amilyennek a vers ír? Ennyire megvan benned a hóban kergetőzős és a fejcsóválós én is? Vagy a sarokban ülős én és a táncparkett „ördöge” is?

Juli: Mindig nehéz a rólam írott versekkel szembesülni. Sokkoló belegondolni, hogy kívülről talán tényleg így nézhetek ki. Szerintem az emberek többsége úgy működik, hogy egyszerre megvannak a magányos létörömei, a nyugalmasabb tevékenységei, és a jó társaságban való feloldódás, felszabadultság boldogsága. Táncolni amúgy kizárólag a családom körében szeretek, ott is leginkább humorosan, magunkat parodizálva.

Ti, a gyerekek is több versben szerepeltek. Kiskorotok egy-egy vicces történetén nevet olykor fél Magyarország. Nem furcsa ez nektek? Nem „ciki”, hogy az emberek ezek alapján képzelnek el benneteket?

Ágnes: Nekem nem jutott olyan nevezetes sztori, mint a nővéreimnek, velük szoktak ezért összekeverni, és kérdezik tőlem a fiúvécét, a hisztit, a szerelmes történetet. Azt felelem, nem talált, az nem én voltam.

Johanna: Az olvasók mindig meglepődnek, hogy már ilyen nagyok vagyunk, nehezebben kötik egy felnőtt nőhöz mondjuk a Johanna és a fiúvécé című verset. Amikor kiskamaszok voltunk, rosszul esett, hogy sokan azt hiszik, még most is ilyen kicsis dolgokkal foglalkozunk. Ezt cikinek éreztük. Ma már inkább gyerekkori történetté változott az egész.

Margit: Most már nem zavar, kamaszként idegesítettek ezek a dolgok, főként mert apa megírta óvódás szerelmemet, és kínosnak éreztem, hogy erről mindenki tudomást szerez. Az is bántott, hogy úgy írta meg, mintha az utolsó óvodai napon lángolt volna fel a szerelem, pedig valójában egy hetekig tartó love storyról volt szó, és egyáltalán nem voltam az a „könnyűvérű ovis”. Az viszont tetszett, hogy mások is olvassák, hogy hullaházast játszunk vagy egy követ kisbabaként dajkálunk.

Különlegesnek éreztem magamat, magunkat, a játékainkat.

Dorottya: Tinikorában az ember amúgy is túl sokat aggódik azon, mit gondolnak róla mások. Persze, hogy idegesített, mikor valaki bemutatkozás után rákérdezett, szoktam-e még hisztizni mostanában. Mindezt a Dorottya legyőzi a hisztit című vers miatt. Utólag már szeretem olvasgatni ezeket a családi szövegeket, arra már nem is emlékeztem, hogy oviban gyűjtöttem a cserebogár-szárnyakat, most innen tudtam meg újra.

Szokott olyan lenni, hogy civil emberként nyaraltok valahol, elmentek moziba, színházba és megszólítanak az emberek, autogramot kérnek? Vagy ilyenkor azért tiszteletben tartják, hogy pihenni, kikapcsolódni mentetek oda?

János: Egyelőre olyan szinten áll ez a típusú rajongói kapcsolatfelvétel, ami szerintem még nem vészes, inkább kedves. Az utcán odajön egy-egy ember szelfizni, megdicsérnek valamit, amit írtam vagy a tévében mondtam. Arról azért nincs szó, hogy ne hagynának élni. Mókás volt egy magyartanár-hölgy, aki egy rendezvényen szólított meg, mondván, gratulál a Maszat-hegyhez. Megköszöntem, mondtam, az Varró kolléga. Zavarba jött, és mondta, jaj, nem, az Akinek a lába hatosra gondolt. Mondtam, az is Dani, de sebaj. Vagyis nem, fűzte hozzá, a Jó játék a konnektor, az nagyszerű! Mosolyogtam, azt is a kolléga írta… De mindet bevállalnám szívesen, mert szuper művek, én is lelkesedem értük.

Banális kérdés, de kellett felelnetek vagy érettségiznetek apukátok valamelyik verséből, munkásságából?

Johanna: Egyik órán a tanár felolvasta apa Petőfi-átiratát, példaként a parafrázisra. Nem ragozta túl, hogy ne legyen kínos nekem, vagy mert félt, hogy visszamondom apának az ő magyarázatait… Máskor meg a földrajztanár felállított órán, hogy mondjam el apa egyik versét fejből. Röhögtem, hogy nem tudok egyet se. Következő órára poénból megtanultam apa négysoros versét franciául, bár nem tudok ezen a nyelven. Szerintem a tanár se tudott. De azért kaptam egy ötöst.

Otthon mi a helyzet versfronton? Ott is versekben beszélsz?

János: A foglalkozási ártalomnak ki vannak téve, kívülről ismerik a szójátékaimat, és lányaim kórusban mondják: „Ne már, apavicc!” Illetve ez csak a legutóbbi évekig volt így, újra van egy háromévesünk, és az újszülöttnek minden vicc új. Alkalmi verseket barátok szülinapjára rengetegszer dobtam össze. A Pál, Kata, Péter dallamára már álmomból ébredve is szülök egy újabb szöveget. Három gyerekünk esküvőjén is örömmel beszéltem örömapaként, és kvízt is állítottam össze a fiatalok életéből.

Juli, te hogyan tudod összetartani a családot? Minden gyerek valahol máshol jár, csinál valamit, elfoglalt. Nem vagy picit szomorú, hogy a mindennapos együttlétek elmúltak?

Juli: Mostanában ritka, áldott pillanat, ha többen is együtt vagyunk. A teljes család gyakorlatilag egy évben egyszer gyűlik össze, egy fotósorozat erejéig. Nekem hat testvérem van, édesapámnak tíz, és amúgy is az emberi kapcsolatokban és a természetben élem meg legintenzívebben az élet szépségét, Isten jelenlétét. Szóval nagyon hiányoznak a családtagjaink, ez az időszak most feladatot, nehézséget jelent nekem. Nehéz megszokni, hogy sokat vagyok egyedül a kis hatodikunkkal, aki végeredményben funkcionális egyke.

Másfelől huszonhét év úgy telt, hogy a házimunkák a teljes napomat kitöltötték, hiszen nagycsaládot menedzselni valójában éjjel-nappalos szolgálat.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól egy kicsit kényelmesebb tempóban dolgozni. Talán előbb-utóbb elkezdhetem újra azokat a tevékenységeket is, amik feltöltenek, mint például a bútorfestés vagy a nordic walking.

Amikor Kisjuli született, akkoriban érkezett két unokátok is. Milyen volt a menyeddel és a lányoddal együtt babázni, végigjárni azt az utat, amin éppen ők is jártak?

Juli: Isten különleges ajándékának éltem meg, és élem meg most is. Egész másféle közelségbe kerültem így menyemmel és lányommal. Igazából az élmény átadhatatlan, csak megélni lehet! Julcsi legjobb barátai az unokáink, legnagyobb öröme az ő társaságuk. Őt is kárpótolta a mennyei Atya a számomra olyan fájdalmas egyedüllétéért.

Rendkívül gazdag gyerekkorotok volt. Szüleitek sok mindenben példaként állhatnak előttetek: hitélet, hírnév, nagycsaládos élet… Ti mit emelnétek ki, mi a legjobb abban, hogy a Lackfi családba születtetek és nőttetek fel?

Ágnes: Nagyon szerettem, hogy sokan vagyunk, szinte műveltnek érzem magam, mert nagyon bő szókincs ragadt rám szinte észrevétlenül.

Margit: Mindig szerettem, hogy sokan vagyunk tesók. Meg esténként a mesélést, felolvasást. Mikor kisebbek voltunk, apa elalvás előtt vicces monológokat adott elő, szigorú tanár néniket vagy más figurákat parodizált, gurultunk a nevetéstől. Viszont ha stáb jött hozzánk, a hosszú forgatásokat nagyon nem szerettük. Unalmas volt, mert mindent százszor kellett ismételni.

Mikor bújócskát vettek fel, leleplezték a legjobb rejtekhelyeket, ráadásul úgy éreztem, előnytelen szögből vették fel a profilomat.

Dorottya: A szó jó értelmében különlegesnek éreztem a családunkat, mert nagyon színes társaság voltunk. Kívülről nézve persze furának is tűnhettünk. Mindannyian agyalósak vagyunk, kicsit bennfentesek a művészetben, de közben kívülállók is. Egyénieskedünk, de szeretünk közösségben létezni, szabálykövetők és lázadók vagyunk egyszerre, amennyire önfejűek, annyira háttérbe húzódók vagy szerénykedők is. Szüleink nagyon különböző mentalitású családokból jöttek, és ennek sajátos keveréke hatott ránk.

Johanna: Amikor kicsik voltunk, apát még nem sokan ismerték, a hírnév később jött. Szüleink mindig nagyon kreatívan játszottak velünk, sok mindent kitaláltunk együtt. Múltkor néztük vissza a videót, ahol cirkuszosat játszik a család, apa a porondmester, mama a rendező, az ötletgazda, az operatőr, a jelmeztervező, és az egészhez alig kellett valami, mégis nagyon jól mulattunk. Manapság nagyon sok ember gyerekkori emlékei drága bolti játékokra korlátozódik.

Azt mondtad, a hírnév igazán csak később jött. Most viszont már minden könyvesboltban, könyvtárban kiemelt helyen vannak apukátok könyvei. Milyen érzés bemenni ezekre a helyekre, ahol akár még ajánlják is nektek a Lackfi-könyveket?

Margit: Nekem büszkeség látni a boltban a könyveit. Mikor az orvosira jártam, volt egy csapat diák, akik rengeteg verset tudtak kívülről, rendszeresen olvastak fel egymásnak. Az egyik jó kiállású, magas fiú mindig apa egyik versével csajozott, és ha kellően lerészegedett, nagy hangon elszavalta, a lányok meg köré gyűltek, és kérték, mondja el megint.

Mikor kilétemre fény derült, faggattak, milyen érzés a nagy költő lányának lenni, de nem igazán tudtam mit felelni, hisz ő is csak olyan, mint más apuka.

Gondoltam, elmesélem nekik, hogy apa mindig leeszi magát ebédnél, és rossz szóvicceket sütöget, de féltem, hogy kiábrándulnak, és leállnak a versolvasással. Nagyon naiv elképzeléseik voltak a művészéletről!

Dorottya: Ha mondom a nevemet, gyakran reagálnak úgy az ismerősök, hogy jaj, megvan nekik apukám ez vagy ez a könyve. Vagy mikor valakivel együtt vagyunk, meg szoktam keresni a könyvesboltokban egyik-másik kötetet. Ez már olyan természetes dolog. Még egyedül elsétálva egy kirakat előtt is keresgélni szoktam, nincs-e tőle valami.

Johanna: Mikor férjemmel, akkor még barátommal bementünk a Libribe, és a lopásgátlókra apa könyvének reklámja volt ráerősítve, az elég jó érzés volt. Társaságban többnyire van egy olyan pillanat, amikor kiderül, ki az apukám, és akkor kérdezgetik áhítattal, milyen, amikor verset ír. Hát mit mondjak, milyen lenne? Ül az alagsorban a laptopjánál, és dolgozik.

Ágnes: Mindig büszkén odaállok, ha valahol egy boltban ott van apukám feje, és várom, hogy valaki felismerjen, de ez nem szokott bekövetkezni, úgy tűnik, annyira nem hasonlítunk.

Nem lehet egyszerű szétválasztani a munkát és a magánéletet! Hazaérve egy fellépésről, író-olvasó találkozóról, rögtön át tudsz kapcsolni az apa és a férj szerepébe?

János: Időnként erre is trenírozni kell magamat, mert észrevettem, hogy ha mondjuk a fellépés utómunkálataival vagyok elfoglalva, és nem az otthoniak utáni sóvárgásra koncentrálok, akkor sokkal kevésbé tudok jelen lenni, lemarad a lelkem. Ösztönösen ezzel nincs gond, hiszen tényleg nagyon jó az enyémekkel lenni, de lehet az örömöt teljesebbé tenni, ha felszítom a tüzet. Bevallom, ez sokszor elmarad, és csak toldozom-foldozom az életem, rohanok a mókuskerékben. Viszont ha sikerül észben tartani, annak mindig megvannak a gyümölcsei. A termés nem függ a kertésztől, de a metszés, gondozás igen. És a kettő között van összefüggés.

Ilyen különleges példa után nem is olyan furcsa Simon, hogy 26 éves létedre házas vagy, van két gyermeked, építkeztek és az egyetemet is elvégezted már. A legtöbb fiatal 26 évesen még azt sem tudja, mit akar az élettől, te pedig már ennyi mindent meg is valósítottál.

Simon: Az egyetemet nagyon szerettem, a vége felé utáltam meg egy kicsit, de akkor már kitartásból befejeztem. Viszont nemhogy 26, de már 16 évesen is tudtam, hogy családot szeretnék, a kérdés csak az volt, hogy találok-e olyan lányt, akivel érdemes elkezdeni a közös életet. Petra ugyanolyan komolyan gondolkodott az életről és hasonló életfelfogása volt, mint nekem.

Nem vagyok én valami sztár, csak csináltam a dolgomat.

Honnan ez a céltudatosság, ez a magabiztosság, hogy jó úton jártok és 40-50 évesen nem fogjátok bánni, hogy nem utazgattatok vagy buliztatok többet a 20-as éveitek elején?

Simon: Számomra már az is kérdéses, miért kötelező húszévesen mindenkinek buliznia, ha nem is érzi tőle jól magát. Nekünk már akkor jóval többet adott a közös falmászás, a sok-sok beszélgetés. Ez most hiányzik is. Amikor időnként sikerül leadni a gyerekeket, van, hogy elmegyünk valahová együtt, de van, hogy csak megcsináljuk nyugalomban a szokásos otthoni dolgokat. Nászútra annak idején szívesen elmentünk volna, de addigra Petra teherbe esett, nem érezte túl jól magát. Majd ha felnőttek a gyerekek, bepótoljuk!

Az előző interjúban a Petrik-Sáfrány család azt a kérdést tette fel nektek, hogy ha egy családi tetkót csináltatnátok, az milyen lenne? Mit ábrázolna, vagy mi lenne esetleg ráírva?

Simon: Nincs az a pénz, hogy én tetkót csináltassak!

Dorottya: Családi tetoválásként el tudnék képzelni egy bögrét, már csak azért is, mert Apa könyvében Bögre családnak neveztek bennünket. Vagy egy nyulat, mert több nyulat tartottunk, valahogy illene hozzánk.

János: Szerintem egy nyúl jó lehetne, mert mufurc szomszédasszonyunk mindig Nyúl Bélának csúfolt engem a szaporaságunk miatt.

A válaszért cserébe ti is kérdezhettek a következő családtól.

Melyik fa, melyik hangszer és melyik állat jelképezi legjobban a családotokat, és miért?

Lábánné Hollai Katalin

hirdetés