Egyéb

Fájdalmasan gyönyörű történetet mesélt el Lackfi János – VIDEÓ

Több tízezren nézték meg Lackfi János videóját, amelyben egy iraki menekült édesanya sorsát meséli el a maga zseniális stílusával.

Lackfi János a költő, író a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet felkérésére segített betekintést nyújtani az iraki menekülttáborokban lévő döbbenetes körülmények közé: egy édesanya döbbenetes történetét meséli el megrendítően. Látszik a bejegyzésén is, hogy mélyen megérintette a Nean sorsa, hiszen előadása is azt a célt szolgálja, hogy segítségnyújtásra buzdítsa az embereket:

Megéltem, megírtam, kívülről, belülről. Támogassátok, hogy otthonhoz, munkához jussanak, akik mindent elvesztette

Az előadása olyan, mintha csak interjút készített volna Neammal, amit aztán gyönyörű stílusban ültetett a saját nyelvezetébe és adta tovább. Megjelenik az Iszlám Állam elől elmenekült édesanya mély hite is:

“Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem, aggódik velem, hűséges, fedelet ad a fejem fölé, vagy legalább sátorponyvát, idegen embereket küld, akik semmivel sem tartoznak nekem, mégis etetik a gyerekeimet, mintha sajátjaik lennének.” 

A megrázó szöveg döbbenetesen képekkel lett lefedve, amivel még jobban megérezhetjük, micsoda drámák vannak körülöttünk alig néhány órányi repülőútra. Az Ökumenikus Segélyszervezet iraki misszióját erre linkre kattintva segítheti.

Neam mondja

Egy anya sohasem hagyja el gyerekeit, de még ha egy anya elhagyná is gyerekeit
Isten akkor sem hagyja el azokat, akik szeretik.

A férfi jön-megy, kétségbe esik, haragra lobban, fejébe vesz valamit,  amit Isten se tud kiverni a kemény koponyájából, és összedőlhet felőle a világ.
Azt se tudom, hogy miféle földet tapos a lába, hol izzik a cigarettája, hol kergetőzik a sok őrült gondolata.

Majd küld pénzt, majd visszajön fekete telivér paripán, harckocsi fülkéjében,  örökké enyém lesz,  lábam elé teríti Kelet és Nyugat minden kincsét, de most mennie kell. 
És megy.

Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem, aggódik velem, hűséges, fedelet ad a fejem fölé, vagy legalább sátorponyvát, idegen embereket küld,  akik semmivel sem tartoznak nekem,
mégis etetik a gyerekeimet, mintha sajátjaik lennének. 

Fekszem a sötétben, hallgatom a kincseim szuszogását,  és már nem találgatom  hol járhat az az átkozott férfi, az az áldott férfi, Isten itt szuszog a kicsikben, akikkel harmadik éve élünk a menekülttáborban.

Ha osztanak valamit, nagy a dulakodás, a tülekedés, a többiek letaposnak,  hogy előbb jussanak hozzá a mindennapi betevőhöz, de marad mindenkinek, ragadozó lesz az emberből, ha kikezdi az éhség.

Aztán ha jóllaktak, lesz nevetés, a párok összebújnak a férfiak ostábláznak,  valaki furulyálni kezd,  valaki dohányt szerzett, elfüstöli.

Ha eső esik, a kölkök kimennek, ugrálnak az áldás alatt, ömlik, ömlik aztán az a játék, hogy botokkal piszkálják a ponyva-mennyezetet, amelyben meggyűlik az esővíz, tekintélyes pocakot ereszt.

Óvatosan kell bökdösni, különben kiszakad, és minden a nyakunkba zuhog. 
A ponyva nagy púpja szétoszlik kicsi púpokká, majd megint összeszalad  egyetlen tóvá, megunhatatlan játék,  a gyerekek visítoznak és elfelejtenek mindent, ami volt.

Ebben a játékban élnek, én meg irigylem őket érte,  nézem a jókedvüket és egy kicsit megkönnyebbül a lelkem.
Nem tudom visszatérhetünk-e még egy napon Sinjarba, áll-e még a házunk, miénk-e még, ha áll, ki van ott egyáltalán a régiek közül.
Attól félem nem ismerek már senki ott, engem sem ismer meg senki.
Idegen vagyok itt, idegen lettem talán ott is. 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

1 Komment

  • Válasz Kováts Katalin 2018. 06. 26. 07:38

    Véletlenül ismertem meg ezt a levelet.
    Nagyon megérintett, köszönöm, hogy ezután is olvashatom!
    Küldöm az ismerőseimnek!!!!
    Tisztelettel,
    Katinka