Egy-házban vagyunk, Interjú

Egy-házban vagyunk – Fogarasi család

Hosszú szünet után ismét egy rendkívüli családdal ismerkedhetnek meg a 777 olvasói. Fogarasi Fábi és Kata öt gyereket nevelnek és a magyarországi Emmánuel Közösséget felelősei egyszerre. A nagycsaládos mindennapokról és a közösségvezetés kihívásairól meséltek.

Öt gyermeketek van, bemutatnátok őket sorban?

Kata: Borka az első lányunk, márciusban lett 15 éves. Utána következik Zsuzsi (13 éves), majd Barnabás, aki 11 éves. A negyedik gyerekünk Palkó (9 éves) és Terka a legkisebb, aki ebben a tanévben kezdte az iskolát.

Úgy tudom mindnyájan egyházi iskolába járnak. Sok katolikus számára ez nem olyan egyértelmű döntés. Számotokra az volt? 

hirdetés

Fábi: Úgy gondolom, minél kisebb egy gyerek, annál fontosabb, hogy egységes legyen az otthoni és az óvodai, iskolai értékrend. Eleinte mi is elgondolkodtunk azon az érven, hogy

keresztényként ki kell menni a világba, de egy kisgyerek, egy elsős, ha kimegy a világba, még nem tudja megvédeni önmagát, hanem ő szívja magába, amit a környezetében tapasztal.

Eleinte szükség van egy stabil alapra és utána lehet azt kivinni a világba. Például egy iskolai focimeccsen, ahol a másik csapat nem katolikus iskolából jön. Igaz, Barnus? Te voltál is ilyen meccsen, ahol az ellenfél játékosai hiába játszottak ügyesen, ha rontottak, nagyon csúnyán beszéltek.

Egy katolikus iskolában egyáltalán nincs csúnya beszéd foci közben?

Barnus (11): Csak nagyon kevés. A focitáborban pedig, ahol nem nagyon voltak keresztények,  azt vettem észre, hogy a gyerekek a játékban nagyképűek voltak és nem annyira tudtak csapatban játszani.

Borka, neked milyen egyházi iskolába járni?

Borka (15): Az előző sulimat utólag kicsit buroknak érzem. Mindenki jófej volt, jó tanárokkal, sok tanulmányi versennyel. Rorátéra mentünk, utána az osztályfőnöknél reggeliztünk. Az osztályunk nagyon békés volt jó osztályközösséggel. Velük még most is összejárok, találkozunk. A felsős osztályfőnököm regnumos volt, és többször tartott regnum szerű hétvégéket.

Terka, neked milyen az első osztály?

Terka (7): Adventben előadtunk egy színdarabot az iskolában, a Bölcsőcskét. Volt egy kis kosár, amit lehetett ringatni és az volt a bölcsőcske, amibe Jézus került.

Úgy tudom minden gyerek tanul valamilyen hangszeren vagy foglalkozik valamilyen művészettel.

Kata: Igen, tudjuk, milyen fontos az érzelmi nevelés, talán még fontosabb, mint az értelmi intelligencia fejlesztése. Gyerekkoromban én magam is megtanultam hegedülni, több, mint 10 évig jártam zeneiskolába és rengeteg zenekarban, kamara együttesben játszottam, egyházi kórusban énekeltem, ami nekem nagyon sok örömet okozott.

Szoktatok együtt zenélni itthon?

Borka: Nem túl sokat, de szoktunk, például karácsonykor. Ha picit megnőnek a többiek, akkor kicsit könnyebb lesz.

Fábi: Borka már nagyon szépen csellózik és Katával együtt járnak a templomi kórusba.

Kata: Illetve még az Emmánuel Közösség zenés csapatában szoktunk együtt zenélni.

Fábi: Palkó most már második éve zongorázik és nagyon ügyes, tehetséges és szorgalmas. Barnus is hasonlóan a gitárral. Mindenkinek a saját vérmérséklete szerint választottunk hangszert. Próbáljuk őket bátorítani, hogy szánjanak erre időt és energiát, mert abbahagyni bármikor lehet, de elkezdeni idővel egyre nehezebb.

Borka: Szerintem abbahagyni a zenét csak akkor érdemes, ha tényleg reménytelen a dolog. Nekem is nagyon rossz lett volna, ha abbahagyom, amikor kevésbé volt hozzá kedvem, mert egy csomó jó dolog van az életemben, ami a zene nélkül nem lenne.

Ha már említettétek az Emmánuel Közösséget, aminek most ti vagytok a magyarországi felelősei, muszáj megkérdeznem, hogyan tudtok a nagy család és a munka mellett erre is kellő időt és energiát fordítani?

Kata: Minden napnak megvan a maga kegyelme, a maga ereje. Ha tudok a jelenben élni és nem a múlton rágódni, akkor én minden nap megtapasztalom a Jóisten gondviselését. Például nagyon sokszor volt olyan, hogy szerdán délben még nem volt meg, hogy ki vigyáz csütörtök este a gyerekeimre, amíg mi az imacsoportunkban leszünk. De ez csütörtök délutánra mindig megoldódott!

Ehhez nagy rugalmasság kell!

Kata: Igen. Az az axióma, hogy ha Isten erre az útra hívott meg bennünket, akkor biztosan megad hozzá minden kegyelmet, hogyha mi is küzdünk érte. Amikor küzdöttem érte, mindig megadta a körülményeket.

Fábi: Igazából emberi erőből nem mennek ezek a dolgok. Szerintem emberi erőből egy gyereket sem tudnánk felnevelni. Ez kegyelem. Próbálunk egyensúlyban maradni Istennel, egymással és akkor Ő adja az ajándékait, amit mi be tudunk fogadni. Mi állunk egyik lábunkról a másikra, de Isten mégis viszi előre a dolgokat. Az Emmánuel Közösség alapítója, Pierre Goursat mondta, hogy

nem hosszútávú nagy tervekre van szükség, hanem olyan emberekre, akik itt és most a mai napra igent mondanak.

Ha friss házasként megkérdezték volna tőlem, hogy vállalom-e, hogy 8 év alatt 5 gyerekem lesz, akkor azt mondtam volna, hogy alkalmatlan vagyok rá, összetévesztenek valakivel. De menet közben kicsit olyan mintha Isten lépésről lépésre gurítaná előttünk a vörös szőnyeget és megadja a szükséges energiát, erőt, bölcsességet és a körülményeket.

Kata: Nekem még az egyensúlyozás szó jutott eszembe.

Minden házasság, minden család egyedi és mindenkinek meg kell húznia a határait.

Nálunk például az a szabály, hogy heti kétszer nem megyünk el itthonról mindketten. A szabályok persze változnak attól függően, hogy éppen milyen állapotban vagyunk. Tavaly például volt egy olyan időszak, amikor az egyik gyermekünknek éjjel-nappal fájt a hasa és nem tudtunk mi sem rendesen aludni, nagyon nehéz időszak volt. Akkor lemondtuk azokat a megbeszéléseket, találkozásokat, amik be voltak tervezve. Rugalmasan alakítható az élet, és Isten mindig annyi próbatételt enged meg, amennyit elbírunk hordozni.

A Gorove házaspárnak van egy olyan tanácsa a szülők számára, hogy hetente tartsanak egy randi alkalmat. Ezt ti gyerekek mellet kivitelezhetőnek  tartjátok vagy van erre saját házi szokásotok?

Fábi: Mi nem tudjuk ilyen tudatosan csinálni a dolgainkat, de van egy olyan ajándékunk, hogy belsőleg hasonló vágyaink és természetünk van, ezért könnyebb szinkronizálni. Például, ha a közösségi dolgokat csináljuk, akkor az mindkettőnknek hobbi. Azt nem mondom, hogy nem küzdelmes néha, de az ott elvégzett munka mindkettőnknek öröm. Persze kell kettesben töltött és családi idő is, de talán azért is mertük elfogadni, hogy néhány évig vezessük a közösséget, mert szeretünk egy irányba húzni. Igaziból ez minket még jobban összehoz.

Kata: Amikor hetente egyszer házicsoportba megyünk az ápolja a házasságunkat is, mert kettesben megyünk oda és kettesben jövünk vissza. Együtt imádkozunk és a megosztásban is olyan dolgokat hallunk egymástól, melyek lehet, hogy ha csak itthon vacsoráznánk, újságot olvasnánk, zenét hallgatnánk, akkor nem jönnének elő. Ez egyszerre ápolja a házasságunkat és a hitünket, és egy kis kikapcsolódás is a családból és a munkából.

Fábi: Vannak családok, ahol olyan nehézség van, amire nagyon sokat kell koncentrálni és ott az a fő feladat. Ugyanakkor más családoknál, hála Istennek ezek a dolgok többé kevésbé mennek és olyankor ők keresnek az életben egy olyan területet, ahol szolgálhatnak. Mi egy közösségben tesszük ezt, de látjuk, hogy nagyon sokan vannak, akik nekünk egyengetik az utat az óvodában egy pedagógusi vagy szülői közösségben, a cserkészeknél, a plébánián.

Nagyon sok ember valahol valamit bead a közösbe és az ő szolgálatuk által  az életünk 95%-ában nekünk nem kell különleges dolgot tennünk. Mi is igyekszünk beadni, amit tudunk a mi területeinken.

Kata: Hatalmas áldás, hogy itt van a Kútvölgyi Boldogasszony-kápolna a közelben, ahol napközben állandó szentségimádási lehetőség van. Istennek ez egy különleges kegyelme számunkra, főleg mivel az Emmánuel Közösségnek is az egyik alapja a szentségimádás.

Sokszor tapasztalom, hogy az ember jól megörül, amiért a közelében van egy ilyen fantasztikus lehetőség és eltervezi, hogy minden szabad percét a szentség előtt tölti, de végül ez mégis elmarad. Amennyire könnyű elmenni, annyira könnyű kihagyni is. Ezek szerint ti tudtok élni ezzel a lehetőséggel.

Fábi: Egyetértek, hogy mindig van egy ideál, amit elképzelünk és egészen más kérdés, hogy a hétköznapok hogyan sikerülnek. Ugyanakkor ha van egy ideál, az már egy félig nyert ügy. Nagyon sok ember nem is tudja, hova akar igazán eljutni azon túl, hogy szeretne megszerezni valamilyen fogyasztási cikket vagy élvezetet.

Igazi ajándék nekünk  az egyházban, hogy tudjuk, hova tart az életünk.

Fábi, te egy nagy multinál dolgozol, mégis megtaláltad a módját, hogy képviseld az értékeidet, bevidd a munkahelyedre is a hitedet. Mondanál erre néhány példát?

Fábi: A Cursillo közösség egyik tagjától tanultam például, hogy ki kell menni kávézni és ott könnyedén lehet beszélgetni. Igazából az egész a bátorságon múlik, hogy Isten ügyéért kockáztatok-e.

Kata: Elmeséled, amikor Bécsben kiraktad a számítógépedre a keresztet?

Fábi: Igen, talán az egyik első lépés lehet, hogy kitesszük a keresztet az asztalunkra. Sokáig gyűjtögettem a bátorságot és végül kitettem egy keresztet a számítógépemre. Jött is főnök, hogy le kellene venni, mert zavarhat valakit. Megkérdeztem, hogy konkrétan kit? Ott ült mellettem egy muzulmán kolléga, és amíg még a főnök is ott volt, megkérdeztem, hogy zavarja-e őt a kereszt, mert akkor leveszem. Mire ő: “Engem, egyáltalán nem!” És így fennmaradt a kereszt.

Kata: Fábi időnként meghív minket, hogy menjünk be a munkahelyére és akkor így végig kell vonulnunk a gyerekekkel a fiatalok között. (együtt nevetnek) A kereszténység és a család értékét próbálja megmutatni a munkahelyén.

Kata, te mit dolgozol?

Kata: Egész életemben azon gondolkodtam, hogy mi a legfontosabb hivatásom.

Úgy gondolom, három nagy hivatásterület van: a család, a szakmai hivatás és Isten ügyéért tenni valamit.

Úgy éreztem, hogy az én képességeimmel, határaimmal ebből a háromból talán kettőt tudok bevállalni. Sok gyerekem lett és mindig is vágytam Isten országáért dolgozni, ezért amikor felelősök lettünk a közösségben, azt mondtuk, hogy legyen ez a munkám teljes munkaidőben. Úgy érzem, valamilyen szinten erre megy az egyház is. Jó lenne, ha egyre több laikus tudna főállásban az egyház ügyein, Isten országáért dolgozni.

Fábi: A statisztikák szerint egyre kevesebb a pap, és ha ez így van, akkor tényleg egyre nagyobb felelősség és feladat hárul a laikusokra.  Jó lenne valahogyan bevonni és áttüzesíteni az embereket, különben szétesik, meghal az egyház.

Említettétek, hogy az Emmánuel Közösség egy nemzetközi közösség. Miben segítség ez nektek? Milyen pluszt ad ez a közösségnek?

Fábi: A nemzetköziség sokat segít, hogy külföldi testvérekre valóban úgy tudjunk tekinteni, mint a testvéreinkre és nem számítanak közben a történelmi problémák, a múlt. Afrikában például van, ahol két háborús ország közösségi tagjai együtt szerveznek nyári tábort és az életüket kockáztatják, hogy elvigyék a gyerekeket a találkozóra.

Kata: És természetesen ott növekszik a legintenzívebben a közösség.

Ez nagyon érdekes, hogy ahol nagyobb a szükség ott nagyobb a tér is, hogy terjedjen a hit, az evangélium.

Fábi: Igen. Én látom az érme másik oldalát, mivel egy nagy multinál vagyok programozó. Ott húszas, harmincas éveikben járó fiatal kollégák anyagilag rendben vannak.

Sokan azt gondolják, hogy övék a világ, és nincs sebük, amire gyógyírt keresnének. Nem is tudják, hogy mi minden lenne még!

A közösségnek is vannak olyan szolgálatai, ahol látunk hatalmas sebeket. Szolgálunk például az egyedülálló szülők felé, ami hihetetlen gyümölcsöző, de szolgálunk a magzatvesztésen átesett családok felé is. Hatalmas gyógyításokat ad Isten ezeken keresztül, és aki megtapasztalja ezt, az utána gyakran hitre jut.

Ti, gyerekként hogyan élitek meg, hogy az Emmánuel Közösségbe jártok?

Palkó: Nekem az a rossz kicsit, hogy nincs velem egykorú fiú a közösségben, nincs kivel focizni. De nyáron van a Riska tábor, ahol nagyon sok a gyerek és mindenféle akadályverseny, játék, kézműveskedés van. Azt nagyon élvezem. A Riska egyébként  egy bábfigura, aki segít Kálmán atyának, hogy elmondja a gyerekeknek az evangéliumot.

Borka: A tiniknek az szokott lenni a program, hogy a közös dicsőítés utána elmegyünk valahova, például pizzázni vagy valamilyen más programra. Sajnos az én korosztályomban is kevesen vannak, de néhány év múlva már mehetünk az ifjúsági imacsoportba.

És az milyen érzés, hogy a szüleitek a felelősei az egész közösségnek Magyarországon?

Borka: Sokszor elfoglaltak a szüleink, de tudjuk, hogy a közösség miatt és ebben mi is benne vagyunk. Ez nem olyan dolog, ami minket nem érint és teljesen elszigetelődünk a szüleinktől. Másrészt sokkal jobb, mintha osztályközösség-szervező feladatuk lenne. Az osztályok előbb vagy utóbb felbomlanak, de ez egy stabil dolog. 

Az előző interjúban azt a kérdést kaptátok a Nagypál házaspártól, hogy van-e valami jól bevált módszeretek, hogy kisgyerekek mellett hogyan lehet rendszeresen minőségi időt tölteni egymással?

Kata: Sokszor kaptunk segítséget nagyszülőktől, a közösség tagjaitól vagy a rokonoktól, akik jöttek és vigyáztak a gyerekekre, amíg mi elmentünk. De eleinte nekem nagyon nehéz volt meghozni azt a döntést, hogy elmenjünk és otthon merjem hagyni a gyerekeimet. Tudatosan kellett döntenem, hogy igen erre most szüksége van a házasságunknak.

Fábi: Sok helyen nincs aki segíthetne és kiválthatná kicsit a szülőket, de olyan családból is sok van, ahol lenne kire bízni a gyereket, de nem merik megtenni. Nekünk azért is nagyon jó, hogy közösségben vagyunk, mert sok embert ismerünk és tudunk találni valakit, akiben meg tudunk bízni.

Bátornak kell lenni a család érdekében elhagyni a családot rövid időkre feltöltődni.

Mindig jobb volt után a gyereknek is, hogy mi el tudtunk menni kettesben.

Az utolsó megszokott kérdésem, hogy ti mit kérdeztek a következő családtól?

Van-e olyan közös szívügyetek, álmotok, aminek megvalósulásáért együtt tudtok munkálkodni? 

Lábánné Hollai Katalin

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás