Egy-házban vagyunk, Interjú

Egy-házban vagyunk – Tolnay család

Tolnay Lajos és felesége Tolnayné Csattos Márta nem mindennapi életet élnek. Lajos repülőgép szerelőből lett szülész-nőgyógyász és Isten iránti hálával vallja, hogy soha nem végzett művi abortuszt. Márta megalapította Magyarországon a vakok elemi rehabilitációját és felnevelt négy gyermeket, köztük egy ikerpárt, mindezt úgy, hogy szép lassan elvesztette a látását. Beszélgettünk megtérésről, 7 éves jegyességről, Isten humoráról, szolgálatokról és legnagyobb büszkeségeikről, a gyermekeikről.

Hogyan ismerkedtetek meg?

Lajos: A Vakodába jártam korrepetálni a 70-es évek vége felé. Mártira voltak bízva a gyerekek, akikhez mentem, így elég sokat beszélgettünk, sokat “ültem a szoknyája szélén”, amit ő nehezen tolerált.

Miért viselted nehezen Lajos közeledését? A korkülönbség miatt?

Márti: Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor nem érdekelt a korkülönbség. Az már sokkal inkább, hogy 14 évesen felfedezték, hogy gyengénlátó vagyok. Akkor arra döbbentem rá, hogy hatalmas előítéletek vannak a társadalomban, és csak nagy kompromisszumok árán lehet házasságot kötni, ha az embernek valamiben eltérő tulajdonsága van. Azt gondoltam, akkor jó lesz nekem, ha inkább karriert építek és nem megyek férjhez. Ebbe pedig, érthető módon, nem fért bele egy tolakodó srác.

A karrierépítést támogatta a társadalom?

Márti: Azt se támogatta, de az volt a könnyebb. Amikor felvételiztem a gyógypedagógiai főiskolára, még láttam és meg tudtam írni a felvételiket. Végül mégis kiderült, hogy gyengénlátó vagyok és ez hatalmas vihart kavart. Volt ugyanis előttem egy másik gyengénlátó hallgató, akinek a gyakorlatán a gyerekek véletlenül megszólaltatták a magnón a Vatikán rádiót. Mindez a 70-es években. Ezek után jöttem én, és nagyon féltek, hogy velem is csak baj lesz.

Végül gyógypedagógus lettél és mondhatni te alapítottad meg Magyarországon a vakok elemi rehabilitációját. Hogyan történt ez?

Márti: Harmadéves koromban jött valaki azzal a hírrel, hogy Magyarországra jönnek a háborúban megsérült katonák és elemi rehabilitálni kell. Mivel senki nem tudta pontosan, hogy az milyen, én viszont tudtam valamennyire angolul, a nyakamba varrták a feladatot.

Gyanítom, hogy e mögött kicsit több van szimpla véletlennél!

Márti: Emberi szempontból sok véletlen történt velem, de én tudom, hogy ez az én életutam, amit Isten megáldott.

Ezek után még sok munka következhetett.

Márti: Igen. Kicsit később szintén jött valaki, egy pályázati lehetőséggel, amivel ki lehetett menni Amerikába szakmai tapasztalatokat szerezni. Voltunk vagy százan a meghallgatáson. Biztos voltam benne, hogy nem jutok ki, de két hét múlva jött egy levél, hogy elnyertem az ösztöndíjat. Két évbe telt, mire megfelelő helyet találtak nekem Kalamazoo Michiganben, ami akkoriban a rehabilitáció fellegvára volt Amerikában.

Lajos, te is repültél Márti után?

Lajos: Szívesen mentem volna, de akkor még nem lehetett olyan könnyen vízumot szerezni. Én eredménytelenül felvételiztem az orvosi egyetemre, mert akkor még nem nőtt be a fejem lágya és nem tanultam rá eleget. Muszáj volt kezdenem valamit magammal, és mivel vitorlázórepültem, beiratkoztam repülőgép-szerelőnek. A Magyar Honvédelmi Szövetségnél helyezkedtem el, ahol a fiatal pilótajelöltek számára kellett a gépeket karbantartanom.

Ha jól tudom, ez az időszak nagyjából egybeesett azzal, amikor hitre jutottál.

Lajos: Amikor Mártit megismertem, egy ifjúsági életválságban voltam, amit akkoriban úgy fogalmaztam meg, hogy “ha nem fogom megismerni Istent, akkor én már inkább ateista leszek”. Ekkor mondta Márti, hogy neki volna azért előtte még egy ötlete. Így jutottam el vele Pasarétre és elkezdtünk rendszeresen templomba járni, ahol hitre jutottunk nagyjából egy időben. Hamar beépültünk a gyülekezetbe és részt vettünk az ottani ifjúsági munkában. Mikor Márti kiment Amerikába, mi már jegyesek voltunk.

Akkor ez egy hosszú jegyesség lehetett!

Lajos: Igen, hét évig tartott, ami nem rövid idő manapság. Ennek minden vajúdásával, ugyanakkor azzal a nagy előnnyel, hogy valóban ismertük egymást. Férfi- és asszonyórára jártunk, ahol láttunk olyan hívő embereket, akik vitték valamire hitben és szakmailag is. Pálhegyi Ferenc tanár úr akkoriban kezdett el házaspári munkával foglalkozni. Minket is meghívott egy alkalomra, ahova késve értünk oda és ezzel a mondattal fogadott minket: “Nézzétek, meg Mártit és Lajost! Nekik nincsenek házassági problémáik.” Minden szem ránk szegeződött. “Igen, mert ők még nem házasok.” Nagyon jó alapot kaptunk ott a házasságunkhoz és hamarosan Feri bácsi is bevont bennünket a házassággondozó munkába.

Miért pont a házassággondozás feladatába álltatok bele?

Lajos: Ez egy hiánypótló terület. Láttuk, hogy a gyerekek bekerülnek a gyülekezetbe, konfirmálnak, járnak ifibe, de amikor megnősülnek vagy férjhez mennek, a 40-50 éves házasok közé nem igazán tudnak bekapcsolódni, így elkallódnak. Mikor Feri bácsi a maga tapasztalataival, pszichológiai tudásával és Isten indításával belekezdett ebbe a szolgálatba, éppen mi is ott voltunk.

Márti: Nagyon fontos azoknak az embereknek, akik megházasodtak, támogatást adni, hogy később ne házasságterápiára kelljen menniük, amikor már léket kapott a házasságuk. A fiatal házasokra úgy tekintenek a régi barátok, mint a szerencsésekre, akiknek már nem kell dolgozni azért, hogy legyen valakijük. A párok viszont látják a saját nehézségeiket, problémáikat, amiről nem tudják, hogy mennyire ciki beszélni. Sokszor az ember azt gondolja, hogy “keresztény vagyok, nem nyafoghatok”, illetve azt hiszi, hogy az adott problémával csak ő küzd. Mi abban igyekszünk segíteni, hogy akik még nincsenek krízisben, ki merjenek mondani dolgokat, tudjanak fogalmazni a problémáikkal, és ez által egy stabil házasságban álljanak helyt házaspárként.

Hogyan kell elképzelni ezt a szolgálatot?

Lajos: Kezdetben, úgynevezett házaspári heteket szerveztünk Feri bácsival, ami iránt nagyon nagy volt az érdeklődés a rendszerváltás után. A házaspári hetek mellett elindítottuk a családos heteket, ahova gyerekekkel együtt tudtak jönni a fiatal házasok. A táborban rendszeresen elhangzott a Biblia tanítása a házasságról, a házassági konfliktusról, gyereknevelésről, gazdálkodásról és azokról a fő témákról, amelyek problémát jelenthetnek egy házasságban. Ez egyedülálló volt akkoriban Magyarországon. Ezen kívül a tanítási időben havonta egy alkalommal házaspári alkalmak is vannak, amelyekben valamilyen igei metódus, könyv alapján rendszeres lelkigondozást végeznek, illetve egymás házasságát ápolják.

Márti: Nagyon fontos, hogy mindig a Biblia legyen a támpont, mert jól megbeszéljük a problémákat, ami nagyon fontos, mert megkönnyíti a lelkünket. De kiutat csak akkor tudunk mutatni egymásnak hosszú távon, ha a Biblia a zsinórmérték.

Nagyon fontos szolgálat, amit végeztek. A fiatal házasoknak valóban nehéz csatlakozni a családos közösségekhez.

Lajos: Meggyőződésünk, hogy a házasságokat nem a pasztorálpszichológia fogja önmagában megmenteni. Ahol megvan a megtisztulás, bűnvallás, megbocsátás és ott van Krisztus, ott minden megvan, ami ahhoz kell, hogy egy család működjön.

Márti: Két fontos tényező kell ehhez a szolgálathoz. Keretek és odaszánt életek. Mostanában beszélgettünk erről, hogy mi vajon hogyan csináltuk ezt? Négy gyerek, Lajosnak a szülések, és mégis mentek a dolgok. Igazából az egész életünk a szolgálat volt, de ezt nem teherként éltük meg, hanem odaszántuk az életünket Istennek. Ő hívott, mi csináltuk és Ő megáldott bennünket. Gyermekeinknek szoktuk mondani, hogy mindig nagyon sokat dolgoztunk, de sose kerestünk sok pénzt, mégis mindenünk megvolt, mert Istentől megkaptuk.

Nem nehezményezték a gyerekek, hogy ennyi mindenben szolgáltok?

Lajos: Már a kezdetekkor rájöttünk, hogy olyan kevés szabadsággal, mint ami nekem volt, ezt a szolgálatot csak akkor fogjuk tudni jól csinálni, ha a gyerekeinket magunkkal visszük. Az első gyermekünket úgy vittük magunkkal az első házaspári hétre, hogy jött velünk egy gyerekvigyázó, és amíg mi szolgáltunk, addig ő volt vele, utána viszont a nap nagyobb részében mi.

Márti: Igazából én két dologra nem emlékszem a gyerekkorukból. Az egyik, hogy ne akartak volna templomba menni. Mikor fiatal házasok kérdezik, hogy mit csináltunk, amikor nem akartak templomba jönni a gyerekek, én nem tudok segíteni. Emlékszem, egyszer jófej akartam lenni. A férjem ügyelt és a gyerekeknek délután évnyitó istentisztelet volt, így nem mentünk délelőtt templomba. Kóvályogtak, tengtek-lengtek, majd az ebédnél azt mondta a két nagy: “Mama, ne csináljunk máskor ilyet! Nem tudunk magunkkal mit kezdeni, ha nem megyünk délelőtt templomba.”

A másik, amire nem emlékszem, hogy ne akartak volna családos táborba jönni. Voltak családos csendesnapok, amikor például gulyást főztek, a fiúk rakták a tüzet a bogrács alatt. Ez olyan buli volt, amit itthon nem lehetett. 17 éves volt Petra, amikor azt mondta, hogy “Apa, én nem vagyok bőrönd, hogy húzzál magad után, ha menni akarsz, akkor menjél nélkülem!”

Te erre mit mondtál?

Lajos: Azt, hogy rendben. Következő évben megkérdeztük, nem akar-e jönni gyerekvigyázónak. Akkor már felnőttként kellett megszólítani, hogy a feladatban részt akar-e venni. Annak volt egyfajta presztízse, hogy rá így is számítottunk.

Ez megmaradt? Most is a szolgálnak?

Lajos: Igen, a gyülekezetbe vagy más egyházi szervezetben szolgálnak mind.

Márti, említetted, hogy annak idején, a társadalom nem nagyon támogatta, hogy látássérültként a házasságot válaszd. Te magad mennyire aggódtál, hogy hogyan fogsz helytállni?

Márta: Engem két valaki bátorított egy életen át: Isten és Lajos. Amióta csak közel vagyunk egymáshoz, teljes elfogadást és bátorítást kaptam tőle. Nemcsak szavakban, hanem az egész együttlétünkből az árad, hogy “én elfogadlak és szeretlek és hiszem, hogy képes vagy rá”. A nászutunkon volt egy pillanat, amikor Lajos épp nem volt mellettem és rám tört az a gondolat, hogy mi lesz a gyermekeimmel, hogy lesz ez az egész. Elkezdtem olvasni Ézsaiás könyvéből: “Ez azt mondja: én az Úré vagyok, amaz Jákob nevét emlegeti, és a másik önkezével írja: az Úré vagyok, és hízelkedve Izrael nevét említi.” (Ézs 44.5) Akkor ez nagyon bátorító volt számomra, hogy Isten gondoskodni fog rólam is és a gyermekeimről is.

Hogyan boldogultatok a háztartásban, a mindennapokban úgy, hogy Márti fokozatosan vesztette el a látását?

Lajos: Eleinte Márti gyengénlátóként jól elboldogult. Megterveztük, hogy a pult felett megfelelő fény legyen, kontrasztosok legyenek a dolgok és így tovább. Ezek nagyon sokáig segítettek. Volt az életében egy nagyobb egészségügyi változás, egy daganatos betegség, amikor kemoterápiát kapott. Akkor gyakorlatilag egy év alatt teljesen elvesztette a látását. Az egy teljesen új helyzet volt és eléggé megviselt mindannyiunkat. Ugyanakkor a gyerekeink azt tapasztalták, hogy nem jövünk zavarba, ha van egy kérdés, amit meg kell oldani, akár fizikai jellegű, akár szervezési.

Márti: Gyakorlatilag 15 évet itthon voltam a gyerekekkel és mindenhova együtt mentünk, mindent együtt csináltunk. Megvarrtuk a jelmezt, megsütöttük a kekszet, vittem őket korcsolyázni. A legfőbb motivációs erő az volt, hogy “apa milyen büszke lesz”.

Lajos: Szinte minden megoldható. Tény, hogy kell hozzá egy kis odafigyelés, és persze van, amit nem tud megtenni. Én fiatalon elhittem, hogy mindenre képes, amire egy anyának képesnek kell lennie. Nekem csak az a feladatom, hogy úgy támogassam, hogy minél kevesebb segítségre szoruljon.

Márti: Tulajdonképpen azért egy ötlettár is a rendelkezésünkre állt, hiszen az elemi rehabilitációnak ez a lényege. Aki felnőtt koráig jól lát, de elveszti a látását valamilyen mértékben, azt különböző technikákkal, segédeszközökkel megtanítjuk a mindennapi életre. Varrógéppel varrnak a klienseink, kézműveskednek. A diszperzites festésnek is van kidolgozott technikája, módszertana.

Gondolom, neked sokkal egyszerűbb úgy tanítani a látássérülteket, hogy magad is megtapasztalod, milyen így az élet.

Lajos: Nem mindig, hiszen a vakok nem látják, hogy Márti is vak. Sokszor tesznek szemrehányást, hogy honnan tudhatná, hiszen ő lát.

Márti: Mi főleg szerzett látássérültekkel foglalkozunk, és az más élethelyzet, mint született vaknak lenni. Emlékszem rá, egyszer elvittük a gyerekeinket vak gyerekekkel együtt egy integrált táborba. Lovagolni vittük a csapatot, amikor Lajos mondta, hogy készülődjünk, mert jön a busz. Az egyik vak kisgyerek aranyosan megkérdezte: “Lajos bácsi, a látók honnan tudják, hogy jön a busz, ha még nem is hallják?” Azért egy felnőttkori látássérültnek van elképzelése, hogy honnan tudja.

Lelkileg mennyire nehéz feldolgozni a látásvesztést, a vakságot?

Márti: Én úgy gondolom, alapvetően rendben vagyok a vakságommal, de azokat a helyzeteket nehezen fogadom és engem is elbizonytalanít, amikor nagyon sajnálkozó, kedveskedő attitűddel próbálják finomkodva megtudni tőlem, hogy ki tudom-e nyitni a számat és meg tudom-e törölni az orromat. Ilyen helyzetben nehezen állok helyt.

Többször is említettétek, hogy négy gyermeketek van. Mesélnétek róluk kicsit?

Lajos: Petra a legnagyobb már férjnél van, és van két unokánk tőle, egy 6 éves kislány és egy 4 éves kisfiú. A második Barnabás, aki 26 éves gyógypedagógus, de most személyi titkárként áll helyt. Őszre tervezi az esküvőjét. Az ikerlányok, Ráhel és Lea 22 évesek. Egyikük most fogja megkapni a diplomáját óvodapedagógusként, a másiknak még bő három éve van orvosi egyetemen.

Sejtettem, hogy lesz köztük egy orvos! Mennyire van ebben a te példád, unszolásod?

Lajos: Nem kellett unszolni. Ráhel már 4 éves korától orvos akar lenni. Ezt úgy tudtuk meg, hogy amikor a felvételin be kellett írnia, hova jelentkezik, próbáltuk rávenni, hogy más szakokat is jelöljön meg, mire azt mondta: “Apa, tudhatnád, hogy én 4 éves koromban eldöntöttem, hogy orvos leszek.”

Márti: Azt is hozzátette, hogy az apja volt a példaképe, mert nagyon tetszett neki, ahogy “apa a nénikkel bánt”. Nem egyszer történt olyan, hogy Lajos hazatelefonált, hogy nem halad túl jól a szülés. Olyankor mi itthon a gyerekekkel leültünk és imádkoztunk az anyukáért és a babáért. Utána az volt a jutalmuk, hogy megnézhették a kisbabát. Ilyenkor látták, hogy apa hogyan beszél a “nénikkel”.

Lajos: Nekem csodálatos élmény, hogy Mártitól nemcsak fizikai, lelki támogatást is kaptam, kapok. Nagyon nagy ereje van, ha az ember tudhatja, hogy van hátországa, valaki imádkozik érte, amikor úgy tűnik, hogy elakadt a munkában.

Gondolom, te is imádkozol ilyenkor.

Lajos: Persze, de amikor az ember átéli, hogy tehetetlen, de van egy felesége háttérként, az nagy dolog. És ezt sok más területen is megéltem. Ha ketten egyetértettük valamiben, amögött mindig azt éreztük, hogy Isten közös látásra hozott bennünket. A közösen megharcolt dolgokban sokkal kitartóbb tud lenni az ember, mert maga mögött tudhatja a másik támogatását.

Márti: Ennek az a gyökere, hogy majdnem minden napunkat közös Bibliaolvasással kezdjük, így Isten Szent Lelke jelen volt az életünkben és ebből gyökereznek a hétköznapi dolgaink. Amikor az ikrek kicsik voltak és rengeteget éjszakáztam, Lajos kitámasztotta a hátamat egy párnával és hajnalban mielőtt elment, felolvasta az Igét. Akkor nem nagyon vágytam rá, de örülök, hogy ezt tette.

Ezt a gyerekekkel is megéltétek valamilyen formában?

Lajos: Olyan családban nőttünk fel, ahol nem volt idegen az Istenfélelem, de igazából nem láttunk erre mintákat. Nekünk egy új utat kellett találnunk. Istennek volt humorérzéke, mert keresztszülei lettünk egy fiatal család negyedik gyermekének, és láttuk, hogy ők hogyan csinálják. Amikor 2,5-3 éves volt a nagylányunk, elkezdett azzal foglalkozni, hogy neki mikor lesz testvére, így gondoltam egyet és felolvastam Anna és Sámuel történetét. Rám jellemző fantasztikus pedagógiai érzékkel a Károli Bibliából egy rég nem beszélt magyar nyelven olvastam el a történetet, de nagyon tetszett neki. Másnap próbáltam tovább menni, de ő hetekig a kis Sámuel történetét kérte. Amikor már több gyerekünk volt, esti áhítatot is tartottunk, amiben konkrét bibliai történeteket olvastunk. Amikor eljutottak a fiatal felnőttkorra, akkor ez már egy saját belső igénnyé vált.

Márti: Igen és láthatták, hogy mi is látjuk a magunk tökéletlenségét, Istenre szorultságát és keressük Isten akaratát.

Hogy érted, hogy látták az Istenre szorultságotokat?

Márti: A gyerekeimnek mindig azt szoktam elmesélni, hogy volt egy neves alkalom, amikor magunkról akartunk gondoskodni. Petrával egy örökölt babakocsit használtunk, de Barna idejében az már örökké összerogyott. Elmentünk és mivel úgyis akartunk harmadik gyereket, egy nagyon pöpec jó kis babakocsiról gondoskodtunk. Valamennyit még használtuk a Barnánál, majd vártuk a harmadik gyermekünket, de semmire nem mentünk vele, mert ikreink születtek. Nagyjából így tud az ember gondoskodni magáról.

Nagy kaland lehetett megtudni, hogy kettő gyerek érkezik.

Lajos: Az hagyján, három, csak aztán az egyik elveszett és csak kettő született meg.

Márti: Akkor meg voltam kicsit ijedve, hogy negyven évesen hogy fogok én helytállni, de annyira nagy ajándék az a két lány! Persze mindegyik.

Lajos: Istennek tényleg van humora: egyet fizet, kettőt kap. Már nem akart minket rávenni még egy körre. “Haladók vagytok, haladó feladatot kaptok!”

Az előző házaspár kérdése a következő volt felétek: “Mit tanácsoltok a mai fiataloknak, akik családalapítást terveznek, miként éljék meg a szeretetet a családjukban?”

Márti: Amikor az első gyermekünk férjhez ment, azt mondtam neki, “mi apáddal annyira különbözőek vagyunk, hogy naponta ötször is elválhatnánk, de ehelyett a megbocsátást választottuk.”

Lajos: Tiszta szívből szeressétek egymást! Ezt persze nem mindig könnyű a hétköznapokra lefordítani. Azt hiszem, ha készek vagyunk, hogy a másikat áldozatokkal szeressük, mert tudjuk, hogy akkor teljesedik ki, ha én is hozzáadom azt, ami teljessé teszi, akkor egy kicsit könnyebb szeretni.

Ti mit kérdeznétek a következő családtól?

Mit terveznek közös házastársi célként, a következő annyi évre, ahány éves házasok?

Lábánné Hollai Katalin

Még nem érkezett hozzászólás