Egy-házban vagyunk, Interjú

Egy-házban vagyunk – Tajti család

Hidegben, sötétben, fogvacogva baktattam a Tajti családhoz, akikről akkor még csak annyit tudtam, hogy 12 évet éltek Finnországban, öt fiútestvér van a családban és a szülők lelkesen végzik feladatukat az egyházközségükben. Mire leültünk beszélgetni, már teljesen otthon éreztem magam a kedves vendéglátástól, amelyben Zsófi és Robi részesített. Percek alatt elfelejtettem, hogy interjúra jöttem, annyira lelkesen meséltek a Finnországban töltött éveikről, a családpasztorációs szolgálatukról és a szokatlan családi szereposztásokról. Rendkívüli alázattal beszéltek a házasságukról és öt fiuk, Marci, Krisztián, Peti, Márk és Dávid felneveléséről, akik közül ketten szintén bekapcsolódtak a beszélgetésbe.

Kimondottan fiús család vagytok. Zsófi, te hogy élted meg, hogy csak fiaid vannak?

Zsófi: 18 évesen mindig sajnáltam a nagynénémet, akinek három fia volt, hogy szegénynek nem született lánya, ellenben fia három is. Eszembe sem jutott, hogy ez velem is előfordulhat, annyira természetes volt számomra, hogy egy lányom mindenképpen születik majd. Elsőre azért fiúban reménykedtünk, másodikra már vártam, hogy lány legyen, de amikor megszületett, hálát adtunk, hogy egészséges és már teljesen lényegtelen volt, hogy fiú-e vagy lány. Amikor a negyedik született, és a nagyok megtudták, hogy kisöcsi, egyöntetűen azt mondták, hogy “már megint fiú?!”.

Robi: Amikor pedig az ötödiket vártuk, azt mondták, hogy most már ne rontsuk el a sort.

Zsófi: Igen, akkor már kimondottan fiút várt mindenki. Én most már egyáltalán nem érzem hiányát a lányoknak, sőt kifejezetten élvezem a fiúk társaságát. Emellett pedig a másik nem nevelésével is foglalkozhatok, mert a növendékeim mind lányok.

Robi, te hogyan éled meg, hogy fiús család vagytok?

Robi: Én egy racionális típus vagyok, inkább foglalkozni szeretek a gyerekekkel. A babusgatós énemre igazán csak az utolsó két gyereknél találtam rá. Olyan dolgokra tudtunk náluk felfigyelni, amelyekre korábban nem.

Ha jól értettem, egyik gyereketeknél sem tudtátok előre, hogy fiú lesz vagy lány.

Zsófi: Igen, meglepetés volt mindig. Úgy éreztük, hogy ez Isten ajándéka, és nem akartunk belekukucskáni. Ajándékot nem nyitunk ki, nem nézünk bele idő előtt.

Robi: Ráadásul, mi mindig szerettük az izgalmakat, a meglepetéseket!

Ha már az izgalmakat említetted, éltetek kint Finnországban 12 évet, ráadásul a kezdetekkor te voltál otthon Marcival, az első fiatokkal.

Robi: Ez véletlenül adódott így. Egy éves házasok voltunk, a sógoroméknál laktunk egy 20 nm-es szobában. Abban volt mindenünk. Nem sok reményünk volt, hogy egyszer önálló lakásunk lesz. Akkor jött egy állásajánlat Zsófi számára Finnországba. Mivel az állás neki szólt, mindenképp nekem kellett otthon lennem Marcival.

Zsófi: Elég mély víz volt az elején.

Robi: Igen, nekem nagyon mély víz volt, mert az én családomban nem volt túl sok unokatestvér, kisgyerek. Marci 9 hónapos volt, amikor kimentünk. Eleinte minden nap nagyon vártam, hogy Zsófi hazajöjjön a munkából. Ennek ellenére, utólag azt tudom mondani, hogy mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki. Mindkét félnek nagyon előnyös ez a felállás. A gyermekeinkhez való viszony egész más tud lenni, és a feleségemmel való viszony is. Megismerem, hogy milyen igazából az anyaság, amiről a férfiaknak általában nincs valós képük, ezért könnyen gondolják, ha ki nem is mondják, hogy “Miért nincs ez meg az megcsinálva, pedig semmit nem csinálsz, egész nap csak otthon vagy a gyerekkel és lógatod a lábad!” Ezt nem lehet egy-két alkalom alatt megtapasztalni, ehhez hetek kellenek.

Zsófi, neked anyaként milyen volt, hogy minden nap dolgozni mentél ahelyett, hogy otthon babusgatnád Marcit?

Zsófi: Itthon nem tudtam volna ezt elképzelni, de ott egy jó kihívásként éltem meg. Nagyon közel voltunk a zeneiskolához, ahol tanítottam. Volt olyan, hogy szoptatni haza tudtam menni két órám között. Annyira örültünk a lehetőségnek, hogy fel sem merült, hogy ez probléma lenne. Emlékszem, amikor bementünk a lakásba, amit az önkormányzattól kaptunk, el sem hittük, hogy az a miénk. Saját konyha, saját lakás, ahhoz a szobához képest, amiben előtte laktunk, ez óriási lépés volt.

Robi: Gyermeknevelés szempontjából nagyon ideális hely volt az a kisváros.

Ezért lett a tervezett egy évből tizenkettő?

Zsófi: Igen, az már hamar látszott, hogy több lesz, mint egy év. Úgy terveztük, hogy mire Marci elsőbe megy, addigra hazajövünk. Végül már hetedikbe ment, mire ténylegesen hazaköltöztünk.

Robi: De a végén már nagyon honvágyunk volt.

Zsófi: Az egyházközség is nagyon hiányzott, mivel a legközelebbi katolikus templomhoz 180 km-t kellett utazni. A hittanórákat összevonva tartották, havonta egyszer egy egész napos foglalkozás keretében. Fontosnak tartottuk, hogy ezeken részt vegyenek a gyerekek.

Ti gyerekek értettétek akkor, miért kell ennyit utazni egy katolikus szentmiséért, hittanért?

Marci: Ha nem is értettük teljesen, a napi imákkal együtt ez adott egy olyan rendszerességet az életünkbe, amire mindig támaszkodhattunk.

Szüleim hite és Istenbe vetett bizalma az, ami máig összetartja a családunkat.

Amiatt nem aggódtatok, hogyan fogjátok gyakorolni a katolikus vallást egy zömében evangélikus országban?

Robi: Annak idején megkérdeztük a lelkivezetőnket, hogy kimehetünk-e úgy, hogy tudjuk előre, hogy nem fogunk tudni minden vasárnap templomba menni. Ő mondta, hogy ne aggódjunk, a Jóisten ezt pontosan tudja, neki megvan a terve, a szándéka azzal, hogy kivisz minket, csak meg kell azt találnunk.

Zsófi: Igen, Finnországban az állami iskolában is imával kezdték a napot.

Robi: Eleinte nagyon örültünk ennek, hiszen mi lehet jobb egy keresztény szülőnek annál, hogy az iskolában imádkoznak, szó van Istenről. Később azért rájöttünk, hogy ez valójában inkább csak egy hagyomány náluk. Az ottani emberek nagy része ugyanúgy nem vallásos, ennek az egésznek inkább népszokás jellege van.

Idehaza viszont vannak egyházi iskolák. Ezekben van tartalom a szokások mögött?

Zsófi: Mivel egyre több az egyházi iskola, itthon is kezd ez felhígulni. Vannak azért nagyon jó tapasztalataink is. A nagyok például a váci piaristákhoz jártak. A tanárokon és a vezetésen nagyon sok minden múlik, de az is fontos, hogy a gyerekek is sajátjuknak érezzék azt a szellemiséget, amit az iskola képvisel.

Robi: Ugyanakkor, ha a szülő otthon nem gondolja komolyan a hitét, akkor sajnos az iskola nem tudja azt pótolni.

Dávid, te nem egyházi suliba jártál. Nem hiányzott, hogy hasonló értékrendű osztálytársaid legyenek?

Dávid: Volt, amikor jobban, volt, amikor kevésbé, de most már egyáltalán nem bánom, hogy nem katolikus suliba jártam, mert így legalább egy másik perspektívát is látunk. Ráadásul nekem ott van a regnum, mint közösség.

Ezek szerinte te sokat kaptál a regnumtól, a közösségi élettől?

Dávid: Mindenféleképpen hasznos volt, mi még most is összejárunk. Visszatekintve is látom, mennyire fontos volt, hogy már kisgyerekként közösségbe járjunk.

A te osztályodban is biztosan sok a buli, az iszogatás a haverokkal. Nem túl nagy kihívás ezt keresztény módon megélni?

Dávid: Nem igazán. Amivel nem értek egyet, abból próbálok kimaradni. Nyilván más az osztállyal, mint például a regnummal, de egyiknél sem érzem kihívásnak, hogy a határaimon belül maradjak.

Marci, te már egész nagy voltál, amikor hazajöttetek Finnországból. Te hogyan élted ezt meg?

Marci: 12 évesen otthagyni Finnországot, nekem nagyon nehéz volt és a nagycsaládot leszámítva máig oda húz a szívem. Szüleim _haza_ jöttek, de nekem az egyébként fantasztikus unokatesóimon kívül elsőre minden idegen volt. A magyar iskolarendszert valójában máig nem tudom elfogadni.

Azt mondtátok, odakint nagyon hiányzott az egyházközség. Ezért is vetettétek bele magatokat idehaza a szolgálatba?

Zsófi: Igen, elég intenzíven részt vettünk a kertvárosi közösségben, amikor hazajöttünk. Rögtön elindítottuk a vasárnapi agapét, amit Finnországból hoztuk. Ott a mise után mindig beszélgettünk, ettünk, ittunk még egy darabig. Gondoltuk, ezt itthon is meg lehetne csinálni a családos mise után. Nehezen indult, először még csak a folyosóra szorultunk ki egy kis asztalkával. Három évig úgy ment, hogy a nővérem főzte a teát, én pedig sütöttem a sütit.

Nem elégedtetek meg ennyivel, úgy tudom jegyesoktatók is vagytok.

Robi: Nálunk ennek is finnországi gyökerei vannak. Viszonylag sok magyar család volt odakint. Tulajdonképpen már ott kezdődött egy próbálkozás az ő körükben. Nem jegyesoktatás volt, inkább családi beszélgetések, ami meglehetősen ösztönös lehetett részünkről.

Zsófi: Azok a családok nagyon örültek, hogy “van egy házaspár, akikkel lehet egy kicsit a kimondatlan kérdésekről is beszélni”.

Elég fiatalon mentetek ki. Bátrak vagytok, hogy már akkor mertetek a házasságotokról beszélni.

Zsófi: Igen, de ezek a beszélgetések a mi házasságunkat is formálták. Legyünk őszinték, akkoriban még nem volt olyan fajta jegyesoktatás, amit most például mi is csinálunk. Eljártunk egy atyához, akit nagyon szerettünk és nagyra becsültünk, de gyakorlati tanácsokat nem nagyon kaptunk tőle a házassággal kapcsolatban, csak ezt a “Viseljétek el egymást szeretettel!” címűt. Egy hasonlat azért nagyon megtetszett, amit mondott. Egy kapcsolat elején természetes, hogy vannak veszekedések, surlódások, hiszen ez olyan, mint amikor két kavics találkozi. Ahogy a víz mossa és a homok dörzsöli, úgy tudnak szépen összesimulni.

Robi: Én meglehetősen naiv és öntelt voltam akkoriban. Azt gondoltam, az előéletünk alapján, miszerint vallásosan neveltek minket, közösségbe jártunk, hogy ez elég ahhoz, hogy jó legyen a házasságunk. Később mégis azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy Zsófit nagyon szeretem, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném. Valahogy önmagunk körül forogtunk, nem tudtunk előre lépni.

Miben változott ez, amikor hazajöttetek?

Zsófi: Az első és legfontosabb lendületet a Házas Hétvége mozgalom által tartott kurzuson kaptuk. Ezután nagyon sok párkapcsolati könyvet olvastunk és a Sapientia életvezetési sorozataira is eljártunk. Ezek hatására alakult ki bennünk az az érzés, hogy házasságban élni óriási öröm és erre mindenki képes lehet. Aztán megtudtam, hogy indul a Sapientián egy jegyesoktatói tanfolyam, ami nekem nagyon megtetszett. Robinak azért ezt óvatosan kellett előadnom, mert ő nem egy szereplős típus.

Robi: Valóban nem vagyok az, de a tanfolyamra szívesen mentem. Azt éreztük ezekből a könyvekből és a tanfolyamból is, hogy valami eszközt kapunk a kezünkbe, ami addig hiányzott nekünk. Valami olyat tanulhattunk, amit nem kritizálni kell, hanem csinálni. És ha csinálod, akkor megtapasztalod, hogy ez működik. Ezt szeretnénk a pároknak is továbbadni.

Ha röviden kellene tanácsot adnotok, hogy mi a tartós házasság titka, mit mondanátok?

Zsófi: Minden nap meg kell hódítani a másikat. Úgy kell felkelnünk minden nap, hogy “ma boldoggá teszem őt”. Ez igazából egy szemlélet, hogy a másikra kell koncentrálni.

Robi: Nem révbe érünk a házassággal, hanem igazából akkor kezdődik valami, amit az életünk végéig csinálnunk kell. De ez a “kell” nem egy izzadságszagú valami, hanem óriási felelősség és ajándék. Egy életre szóló program, hiszen bőven van mit tennünk a másik megismerésében, és saját magunk formálásában. A párokat is arra biztatjuk, hogy az együttjárás alatt ne azt akarják kitalálni, hogy vajon ő-e az a fehér lovas herceg vagy a szőke hercegnő, akit nekik szánt Isten.

Ez már tendencia, hogy még csak a házasság küszöbén állnak és bennük van ez a görcs?

Robi: Igen, mi úgy látjuk, hogy az egyik legnagyobb gátja a házasságnak, hogy nem mernek dönteni a párok. Azt gondolják, hogy még a házasság előtt kell kidolgozni a kapcsolatukat, hogy az tökéletes legyen. Holott ha úgy tekint az ember a házasságra, hogy az egy lehetőség, egy örömteli feladat, kiteljesedési lehetőség, akkor a nehézségek sem olyan jellegűek, amit folyton csak cipelésként élünk meg.

Zsófi: Nehézségek úgyis jönnek mindig, nem boldogságban lebeg az ember örökké. Éppen ezért nagyon sokat segít, ha bele tudok helyezkedni a másik helyzetébe, ha az ő szemével nézem a dolgokat.

Dávid, te hogyan éled meg, hogy felnőttél, hamarosan vége a giminek és sokkal nagyobb lesz ezzel a felelősséged is? Teher ez vagy szabadság?

Dávid: Gyerekkorunktól kezdve döntésre, önállóságra neveltek minket. Egyedül jártunk iskolába, különórákra, besegítettünk a házimunkába, és ezalatt nem csak egy fűnyírást értek, hanem minden teendőt ami szükséges a házvezetéshez. Remélem, nagyobb szabadságom lesz gimi után (időbeosztás, tanulás tekintetében), de tudom, hogy ez az időszak lesz leginkább hatással a jövőmre.

Marci, azt hiszem te is tudsz mesélni az önállóságról, felelősségről.

Marci: Igen, 22 évesen újra fordult velem egyet a világ, amikor egyetemváltás közben kimentem Angliába nyelvtanulás és munka céljából.

Itt tapasztaltam meg először a valóságban, milyen Isten tenyerén élni és mennyi mindent tartogat a számunkra.

Szüleim kiskoromtól fogva önállóságra neveltek, így mertem belevágni az utazásba egy idegen országba kevés zsebpénzzel. Míg én tettem, amit tudtam, Isten többszörös sebességgel intézte a háttérben a jövőmet, majd egy hónap után egy ismerős ismerőse keresett meg egy konkrét állásajánlattal. Sok mindent elképzeltem, de arra nem számítottam, hogy egy mozgássérült gyerekeket tanító iskolában kötök ki, miközben alapvetően műszaki vonalon tanultam. A testi értelemben vett sérült gyerekeken keresztül egy sokszor nehéz, de végső soron mégis csodálatos világ tárult fel előttem, amiért rendkívül hálás vagyok. A tervezett egy évből végül kettő tapasztalatokkal és élményekkel teli év lett, mielőtt itthon folytattam volna a tanulmányaimat.

Azt hiszem, a Gondviselésre bízni az életünket azt jeleneti, hogy hátra merünk lépni egyet és valóban teret adni az Ő akaratának.

Számomra azok az események jelentik az igazán nagy örömöket, amikre egyáltalán nem számítok, mert azok biztos, hogy nem az én gondolataimhoz köthetők.

Az előző interjúban a Lackfi család ezt a kérdést tette fel nektek: Melyik fa, melyik hangszer és melyik állat jelképezi legjobban a családotokat, és miért?

(A válaszhoz kis gondolkodási időt kértek és utólag küldték el, mire jutottak.)

“Nekem a banán a kedves ételem.” 🙂

Mi a ti kérdésetek a következő családnak?

Ti hogyan birkóztok meg az időhiány problémájával? Tudtok-e elég időt szakítani családi és páros együttlétekre?

Lábánné Hollai Katalin

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás