Egy-házban vagyunk, Interjú

Egy-házban vagyunk – Révész család

A 777 olvasói nem először találkozhatnak Révész Szilvi és Lajos nevével, hiszen szemezgettünk már a házasságról szóló gondolataikból, illetve ők voltak a februári OFFLINE vendégei. Lajos baptista lelkipásztor, aki szenvedélyesen követi az Úr hívását, szóljon az Székesfehérvárra vagy Mongóliába. Szilvi éveken keresztül volt a Baptista Szeretetszolgálat kommunikációs igazgatója, valamint létrehozta a Fogadj örökbe! programot, amellyel rengeteg mélyszegénységben élő gyermeknek segítettek már világszerte. Négy gyermekük van, akikből kettőt örökbe fogadtak: Bori, Sári, Bálint és Illés. A szülőkkel és legkisebb fiukkal beszélgettünk Isten vezetéséről, Mongóliáról, krízisekről, örökbefogadásról és az El Caminoról.

Elég kalandos lehet az életetek ennyi utazással! A legfrissebb élményetek, hogy visszamentetek az El Caminora. Honnan jött az ötlet hat éve, amikor először jártatok ott?

Lajos: Éjszaka mentem hazafelé autóval, mikor a rádióban bemondták, hogy egy atya fog beszélni az El Camino zarándokútjáról. Azt gondoltam, nekem nem sokat tud mondani, mert a zarándoklat, mint olyan messze áll tőlem. Azzal kezdte, hogy bár a Camino a keresők útja, és ő már megtalálta Jézust, mégis szeretett volna közösségben lenni azzal, akinek szolgál. Ez nagyon megtetszett nekem. Ugyanakkor arra nem nagyon volt esélyem, hogy öt hétre magára hagyjam a családot és a gyülekezetet, és abban is biztos voltam, hogy a feleségem sose jönne el velem egy ilyen útra. Hát ennyit a magabiztosságról!

Szilvi: Én akkoriban olvastam Coelho Zarándoklat című könyvét, és annak kapcsán fogalmazódott meg bennem, milyen jó lenne az Úrral végigmenni az El Caminon. Amikor Lajos megkérdezte tőlem, hogy hallottam-e már róla, mert ő elmenne rá, legnagyobb meglepetésére azt mondtam, hogy én is mennék vele. Így mentünk el hat éve a francia útra. Most a portugál úton voltunk, de ennek egészen más volt a lelkisége. Ez inkább turistaútra hasonlított.

Aki többször is hallott már benneteket előadni, annak hamar feltűnhetett, hogy hihetetlen könnyedséggel idéztek a Bibliából, a pontos helyét is meg tudjátok mondani az adott igeszakasznak. Mi ennek a titka?

Szilvi: Egyes témákhoz kapcsolódóan azért tudunk olyan könnyen idézni, mert már évek óta foglalkozunk velük. Ezen kívül törekszünk rá, hogy napi kapcsolatunk legyen az Igével. Ha igazán élni akarok, ahhoz táplálékra van szükségem, azt pedig Isten beszédéből kapom, a Bibliából.

Lajos: Van egy ráadás is az élő hittel, valódi Istenkapcsolattal rendelkező emberek életében. Azokat az igéket, amiket az ember akár gyerekkorában vagy fiatal felnőtt korában megtanult, megértett, nagyon sokszor valahol mélyen eltárolja és a Szentlélek akár váratlan pillanatokban felhoz közülük egyet-egyet. A tudatos készülés mellett számtalanszor van, hogy a Szentlélek tanítás közben eszünkbe juttat egy igét. Annyira pedig már ismerjük a vezetését, hogy tudjuk, ez nem véletlen.

Bármennyire furcsa, a Szentlélek ott volt az Ige megírásakor és most is Ő eleveníti meg azt.

Szilvi: Ráadásul Ő ismeri a hallgatóinkat is és tudja, hogy kinek mire van szüksége. Meg kellett tanulnunk, hogy nem mi szólunk igazából, hanem hagynunk kell, hogy Isten szóljon általunk.

Honnan van bennetek ez a bizonyosság, hogy valóban Isten üzenete, amit tanítotok vagy mondotok a lelkigondozásban?

Lajos: Azt hiszem, a mai változó világban is kimondható, hogy Isten igéje örök, a Bibliának nincs sokadik kiadása, amiben Isten a mai korhoz igazítja üzenetét. Másrészt mi is kerestük a válaszokat saját életünk kérdéseire. Most 20-25 év távlatából azt tudjuk mondani, hogy a válaszok, amiket kaptunk Istentől, működtek, működnek.

Szilvi: Ehhez kell egyfajta élettapasztalat is. Fiatalként mi is sokszor gondoltuk, hogy az adott problémával csak mi küzdünk, másoknál ilyen nem fordul elő. Később rájöttünk, hogy ez nem igaz. Megtanultuk, hogy nem csak az optimális eseteket kell elmondanunk, hanem a hibáinkat, tévedéseinket is, mert lehet, hogy a másiknak ugyanez a dilemmája.

Hogyan tudtok a jó úton maradni, másoknak tanácsot adni, mikor számotokra is ismeretlen a jó út, mikor még nincs tapasztalatotok az adott helyzetről?

Szilvi: Fontos, hogy ilyenkor is őszinték legyünk. Amikor a gimiben irodalmat tanítottam, a diákok is kérdeztek olyan dolgokat, amire nem tudtam a választ. Olyankor megmondtam, hogy nem tudom, a következő hétre utánanézek. Ugyanígy, amiről nincs megértésünk, arra inkább azt mondjuk, hogy nem tudunk ebben tanácsot adni, de sok tapasztalatot szereztünk már a lelkigondozói munkánk során is, amit fel tudunk használni akkor is, ha mi magunk nem mentünk keresztül hasonló dolgon. Sokszor a lelkigondozói tapasztalataim erősítettek meg abban, hogy amiről Isten igéje kijelent valamit, az úgy is van.

Nem azért mondom, hogy ne paráználkodj, mert ez a keresztények mániája, hanem mert látom, hogy a paráznaság olyan terület, ahol számunkra átláthatatlan módon is szerzünk lelki terheket, sebeket. Emberi ésszel ezekre nincs logikus magyarázat, de Isten nem véletlenül mondta azt, hogy ne tegyük.

Ezek szerint a bűn több, mint egy rossz cselekedet, amit meg kell bánni. A bűnök által kötelékek is kialakulnak, amik mindig visszahúznak minket és meggátolnak bennünket a szabad életben, amíg ezeket nem rendezzük?

Szilvi: Igen, ezért tartom fontosnak a bűnök rendezése mellett a tanítást is. Ahogy János evangéliuma mondja: „Megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (Jn 8.32). Az igazságnak két oldala van. Egyrészt rámutat az életedben arra, ami nem az igazságban történik, másrészt azt is megmutatja, amin áldás van. Fontos, hogy miután megoldódott egy problémám, ne menjek vissza és folytassak mindent ugyanúgy, mert akkor újra előjönnek ugyanazok a nehézségek.

Volt már ilyen kudarcotok a lelkigondozás során, mikor hiába adtatok tanácsot? Vagy az illető nem volt hajlandó rendezni a múltját, és ti nem tehettetek semmit?

Szilvi: Amikor az ember elkezd lelkigondozni, szeretné mindenkinek a torkán lenyomni az evangéliumot, utána megtanulja, hogy minden azon múlik, az adott ember mennyire nyitott. A saját életünkben is így van, Isten mindig csak annyit mutat meg, amennyire már készek vagyunk.

Lajos: Isten sem kotorászik a mi életünkben, bizalommal van irántunk, szabad döntést ad. Nekünk is így kell az emberek felé fordulnunk. Illetve az sem mindegy, melyik szakaszban ismerünk meg egy embert. Lehet, hogy már régóta érlelődik benne valami és mi a végén csak egy láncszem lehetünk, már látjuk is a gyümölcsöket. De fordítva is megtörténhet. Elindítunk valakit az úton, de csak 3-5 év múlva érik be a munkánk. Lehet, hogy nem is látjuk az eredményt.

Ilyen lehetett a mongóliai missziótok is, amire három gyerekkel mentetek és odakint fogant meg a negyedik. Soha nem aggódtatok, hogy a sok szolgálat, közösségi munka hátrányt jelent a gyerekeknek?

Lajos: Igyekeztünk előre felkészíteni őket arra az egy évre. Biztos, hogy nagy élmény volt számukra, különösen a két nagyobb lányunknak, de az is tény, hogy nagyon nehéz egy év volt. Minden éremnek két oldala van. Itthon soha nem éltük meg, – legfeljebb nyári szünetben,  – hogy minden nap egyszerre reggelizik, ebédel a család. Amikor kezdtek kirepülni a gyerekeink, férjhez ment a két nagyobb, akkor beszélgettünk velük és mondták, hogy nagyon nagy kaland volt számukra Mongólia.

Szilvi: A többi szolgálatunkat tekintve, amikor fiatalok voltunk és naivak, úgy gondoltuk, ebből a gyerekeinknek semmi sérülése, sértődése nem lehet, hiszen Istent szolgáljuk őszintén és teljesen szívből. Ha vannak is hiányaik, azokért Isten kárpótolja őket. Most már azért látjuk, hogy néha elvetettük a sulykot. Sőt, rendszeresen voltak olyan időszakok, amikor Isten munkája prioritást élvezett a családdal szemben. Meg kellett tanulnunk elengedi a múltat, mert azon már nem tudunk változtatni. Írtam egy bocsánatkérő levelet, és átbeszéltük ezeket a már felnőtt gyerekeinkkel.

Nem tudom, hogy tennénk, ha még egyszer kezdhetnénk, hiszen akkor is a legjobb tudásunk szerint cselekedtünk, az akkori megértésünk alapján.

Lajos: Én azt gondolom, hogy Isten a személyiségünket és a korunkat is beszámítja, amikor valamilyen feladatot ad. Valószínű, hogy most 50 évesen nem bízna ránk olyan jellegű munkát, mert sokkal megfontoltabbak, bölcsebbek vagyunk. Lehet, hogy ma már lemaradunk dolgokról, amelyekre rá kellene mozdulnunk, előfordulhat, hogy régebben nem kellett volna annyi mindennel foglalkoznunk. De ez nem változtat azon, hogy az elhívásunkat Istentől kaptuk.

Úgy tűnik, nektek több elhívást is adott Isten. Nagyon hamar összeházasodtatok, jöttek a gyerekek, ott volt a lelkipásztori munka, a lelkigondozás és a többi szolgálat, amire Isten elhívott. Nem volt nehéz, hogy Isten két területen, a családban és a világban is komoly feladatra hívott benneteket?

Lajos: Annyira nem volt nehéz, hiszen mindketten ismertük egymás erősségeit és gyengéit, számíthattunk egymásra saját gyengeségeinknél. Illetve, mikor Mongóliában voltunk, és Szilvi a nőket tanította, én voltam otthon a gyerekekkel, én rendeltem alá minden mást. Amikor pedig én mentem 10-15 napos expedícióra a mongolokkal a Góbi-sivatagba, ő rendelt alá mindent.

Szilvi: Azért azt jó tudni, hogy Isten hívása személyre szabott. Persze, nem egy egyszerű dolog, ha valakit családdal együtt hív! A férjem már akkor ki akart menni Mongóliába, amikor még egyedül volt, végül három gyerekkel mentünk ki, amikor mindössze 10-12 éves volt az első ottani keresztény gyülekezet. Két plébánia volt az egész országban. (Mongólia területe tizenhatszor nagyobb Magyarországénál.) Kint értettük meg, milyen jó, hogy Isten családdal küldött ki minket, mert ők soha nem láttak még keresztény családot. Az ottani buddhista társadalomban nincsenek meg a keresztény alapok.

Szilvi nemrég megjelent könyve kapcsán kérdezem, mit tehet egy férj, amikor a felesége krízisben van a munkahelyén, az Istenkapcsolatában vagy bármilyen más területen, ami nem kifejezetten közös ügy, mint például a házasság? Van bevált módszer?

Lajos: A férjek általában megoldásokat szoktak mondani, pedig ezt nagyon nem kellene. Inkább, amikor eljön az ideje, segíteni feldolgozni, beszélni róla, az ő oldaláról keresni együtt a megoldást.

Ezen kívül vannak alapcsomagok: imádkozom érte, böjtölök érte, lehetőséget adok, ha pár napra el akar menni egy csendességre vagy egy barátjához, akivel tud beszélni a helyzetről. És van még egy fontos dolog. Nem szabad siettetni!

Mi, férfiak úgy működünk, hogy ha megvan a megoldás a problémára, akkor következő lépésként azt 24 órán belül végrehajtjuk, megoldjuk. De a szív és az érzelmek nem így működnek. Felezőt kell bekapcsolnunk, és bíznunk kell benne, hogy a maga idejében minden meg fog történni.

Szilvi, te mit tudsz mondani a feleségeknek arra az esetre, amikor a férjek vannak krízisben?

Szilvi: Feleségként talán kicsit félelmetesebb, ha a házastársunk krízisben van, hiszen férjem, az én erős támaszom küzdelmét látom ilyenkor. Egyszer, amikor egy komoly helyzetben voltunk, csak imádkozni tudtam, hogy Isten adjon egy gondolatot, mit mondjak, mit tegyek, hogy segíthessek a férjemnek. Azt tudtam, hogy nem kell tanácsokat osztogatni, ami nőként elég nehéz, de másoknak is ezt tanítom, így nekem is meg kellett tennem. Így csak imádkozni tudtam. Másnap reggel az Úr eszembe juttatta, hogy Lajosnak sokkal könnyebb Istenre hangolódnia a természetben, mint otthon a Bibliát olvasva. Akkor azt mondtam neki, menjen el, gyalogoljon egész nap, ha kell, de menjen és hallja meg Isten hangját. Eleinte ellenkezett, mert úgy érezte, hogy családfőként kötelessége otthon lenni, nem hagyhat minket segítség nélkül.

De néha csak azt tudjuk tenni egy krízishelyzetben, hogy szabaddá tesszük a másikat, felmentjük a feladatai alól.

Ő is ezt tette velem, amikor én voltam krízisben. Ő főzött vacsorát vagy eljött értem a munkahelyemre, hogy ezekkel a gesztusokkal is kifejezze, mellettem áll. Igazából ez a fantasztikus a házasságban! Így, 27 év házasság után már tudom, hogy nem azok a legszebb pillanatok, amiket a romantikus lányregényekben olvasunk, hanem mondjuk, amikor a harmadik este is megfőzi a spagettit anélkül, hogy kértem volna. Nem vádol, nem jön az elvárásaival, hanem segít és támogat. Ez Isten csodája a házasságban!

Mindketten úgy indultatok neki a házasságnak, hogy szerettetek volna örökbefogadni. Mitől volt ez számotokra annyira fontos?

Lajos: Én elsős voltam, amikor az osztályban félévkor behoztak egy fiút, aki nagyon furcsán viselkedett. Otthon meg is kérdeztem, hogy Kasza Feri miért olyan fura gyerek. Apukám mondta el, hogy ő állami gondozó intézetbe jár, ami olyan, mintha mindig az iskolában kellene maradnia, és soha nem mehetne haza. Utána sokáig lobbiztam otthon, hogy fogadjuk örökbe Ferit, mert bármennyire szerettem a sulit, nem szerettem volna ott aludni. Akkor fogadtam meg, hogyha én egyszer apuka leszek, az ilyen Kasza Feriket örökbefogadom. Mire Szilvivel megismerkedtünk, számomra ez teljesen természetes lett.

Szilvi: Én főiskolás voltam, mikor egy ismerősöm, akivel együtt dolgoztam, kihozott egy 10 év körüli kislányt valamelyik intézetből. Rajta keresztül érintett meg Isten ezzel a témával kapcsolatban.

Lajos: Ami még érdekes a dologban, hogy egyszer, amikor komolyan beszélgettünk erről, azt mondtuk, olyan jó lenne, ha az Úr megadná, hogy 4 gyerekünk legyen. Ebből 2 fiú, 2 lány, 2 örökbefogadott, 2 saját, és az első és az utolsó lehetne saját. Úgy látszik az angyalok jegyzeteltek!

Illés (13), neked mint a legkisebb gyereknek milyen volt úgy felnőni, hogy a szüleid annyi helyen szolgáltak, mindig történt valami, mindig mentetek valahová?

Illés: Főleg kisebb koromban volt rossz, hogy gyakran kellett hosszú utakat megtennünk, de sok barátom lett azokon a helyeken, ahol apáék szolgáltak. Például két évig jártunk Sopronba, ahová már úgy mentem, mint a fehérvári gyülekezetbe. A barátaim sokszor mondják, hogy gyakran vannak nálunk vendégek, de én erre mindig rávágom, hogy “Nem is!”. Aztán pár nappal később azon kapom magam, hogy az ebédlőasztalnál már megint ülnek vendégek velünk. Ami még eltérő a “normális” családoktól, amíg máshol hétközben a szülők este jönnek haza és a hétvégén együtt van a család, addig nálunk suli után mindig vár valaki, de hétvégén csoda, ha reggel nyolckor még itthon van a kocsi.

Ilyen egy lelkészgyerek élete? Mit jelentett számodra egy lelkész fiaként felnőni?

Illés: Kívülről nézve talán fura lehet, hogy óvodásként minden pénteken mesenézés helyett anyával a kisifin töltöttem az estét, vagy csütörtökön az imaórán rajzolgattam, de nekem ez természetes volt. Inkább az volt nehéz, hogy a város közepén egy “templom” közepén laktunk, ahol még a vasárnapi ebéd közben is kopogtak, csöngettek vagy zenéltek. De a szüleim próbálták kompenzálni ezt. Például volt egy időszak, amikor a gyülis parkoló sarkában a kutyánk óla is helyet kapott. Eleinte az osztálytársaim kicsit furcsállták, hogy az apukám egy “pap”, de aztán hozzászoktak.

Most a nyári szünetben például kifejezetten nagy előny, hogy legalább vasárnap tudom, milyen nap van.

Végül jöjjön egy rendhagyó kérdés, amire nektek is egy kérdéssel kell válaszolnotok. Mit kérdeznétek a következő családtól, akikkel a következő “Egy-házban vagyunk” interjú készül?

Szilvi és Lajos: Minden család más és más, nincs két ugyanolyan. Minket az érdekelne, hogy mi az a jellegzetesség, ami a ti családotok összetételéből fakadóan csak rátok jellemző?

Lábánné Hollai Katalin

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás