Egy-házban vagyunk, Interjú

Egy-házban vagyunk – Petrik-Sáfrány család

Az Egy-házban vagyunk interjúsorozat következő vendége a Petrik-Sáfrány család. Judit, az édesanya négy gyermekével maradt özvegy, miután első férje, Tibor egy súlyos betegségben meghalt, amikor legkisebb gyermekük mindössze fél éves volt. Isten azonban jelen volt vigasztaló szeretetével a család életében, így ismerhették és szerethették meg Pétert, akivel új családot alapítottak. A zirci baptista házaspár hat gyereket nevel, melyből a két legkisebb már közös gyermekük: Regő, Emese, Zorka, Csepke, Lili és Ádám. Az interjúban mind a nyolcan megszólalnak, ahogy halálról, felnőtté válásról, Isten vezetéséről, példaképekről és életre szóló döntésekről beszélgetünk.

Szilvi könyvében olvastam rólatok először. Megdöbbentett az az őszinteség, nyugalom és erő, amivel a veszteségről, gyászról és az újrakezdésről beszéltetek. Mindig ilyen nagy hittel kapaszkodtatok Istenbe?

Judit: Nem egészen. Én gyakorlatilag ateistaként nőttem fel, mindent elutasítottam, ami kapcsolatban volt a hittel, vallással. Fiatal felnőtt koromban, egy nehezebb időszakban tudott végül Isten megszólítani. A megtérésem után rengeteg kérdést tettek fel nekem Istennel és a Bibliával kapcsolatban, amire még magam sem tudtam a választ. A válaszokért mentem a teológiára. Ott ismertem meg az én nagyszerű férjemet, Tibort. Összeházasodtunk és már két kicsi gyerekünk is volt, amikor Isten elhívott bennünket Újfehértóra lelkipásztorcsaládnak. Nagyon szerettünk ott élni és minket is nagyon szerettek, támogattak a gyülekezetben.

Talán, nem véletlenül küldött oda benneteket Isten. Ott minden támogatást megkaptatok, amire szükségetek volt Tibor betegsége alatt.

Judit: Igen, 31 évesen, az első trimeszterben jártam a negyedik gyermekünkkel, Csepkével, amikor az orvosok megállapították, hogy egy seb Tibor szájában nem átlagos. A rettegett nyelvgyökrákról volt szó. Nagyon megijedtünk, de bíztunk Istenben, hogy Ő ebből is meg tudja gyógyítani, szabadítani Tibort. Hamarosan megműtötték, de kiderült, hogy a rák nagyon agresszív fajtájáról van szó, méghozzá a harmadik stádiumban.

Hogyan lehet egy ilyen helyzetben helytállni? Ott volt a súlyos állapotban lévő férjed, a három gyermeked és érkezett a negyedik is.

Judit: Amikor 3-4 hónapos volt Csepke, a legkisebb gyermekünk, akkor kezdtek a napok megtelni fájdalommal. Tibor nem bírta tovább a kemoterápiát és én vállaltam az otthoni ápolását, ami nagy lelki és testi megterhelést jelentett a pár hónapos baba mellett. Isten azonban ebben az időszakban is rendkívüli módon segítségemre volt és megértettem, hogy Ő nem az erőnkhöz méri a nehézségeket, hanem azokhoz turbózza fel az erőnket. „Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4.13) A gyülekezet és a hívő barátaink nagyon sokat jelentettek ezekben a hónapokban. A barátságuk, gondoskodásuk, imáik, az, hogy végig biztosítottak minket a szeretetükről, és velünk együtt szenvedtek vagy örültek. Annak ellenére, hogy egyre reménytelenebb lett a helyzetünk, végig hittem, hogy Isten csodát fog tenni. Végül Tibor annyira legyengült, hogy már nem tudott felállni és kezdte elveszíteni velünk, a külvilággal a kapcsolatát. Egy napon úgy éreztem, nem tudok bemenni abba a szobába, ahol az a férfi fekszik, akit ezen a világon a legjobban szeretek.

Mi lendített át a mélyponton?

Judit: Rettentően kiborultam és zokogtam. Amikor bementem a fürdőszobába megmosakodni, tisztán hallottam, hogy Isten szólt hozzám. Egyetlen mondatot mondott: „JUDIT, NEM A TIED.”

Másnak talán ez nem tűnhet annyira vigasztalónak, de én pontosan megértettem, hogy nem az én felelősségem a másik életének az ideje. Ez is Isten kezében van. Nem attól függ, hogy én megtettem-e mindent, akár fizikailag, akár lelkileg, vagy elég nagy volt-e a hitem. Isten dönt élet és halál felett. Akkor végre lehullott rólam az a hatalmas teher, amivel a halálos beteg férjem ápolása járt.

Istennek csak egyetlen szót kellett szólnia és békességet nyertem. Így, csak Ő tud szólni. Szavára minden megváltozik és helyrebillen: „Csak egy szót szólj és meggyógyul a szolgám!”(Mt 8.8)

Bementem újra a szobába és azt mondtam Tibornak „Nem az enyém vagy, Isten megvásárolt téged az Ő Fiának a drága vérén.” Ettől kezdve újra tudtam folytatni az ápolást, ami már nem tartott sokáig. Minden hitharcunk, reményünk, imánk ellenére néhány nap múlva meghalt.

A gyász, a veszteség feldolgozása után mennyire volt benned tudatos törekvés arra, hogy találj egy férfit, aki férjed lehetne és apja a gyermekeidnek?

Judit: Bizonyos idő elteltével úgy éreztem, hogy annyi „fölösleges” szeretet van bennem, hogy szívesen rázúdítanám valakire. Ennek ellenére mégsem éreztem magam magányosnak. „Mert aki alkotott, az a férjed, akinek Seregek Ura a neve, és aki megváltott, az Izráel Szentje, akit az egész föld Istenének hívnak.” ( Ézs 54.5) Isten átölelt engem, mint egy szerető férj és semmiféle hiányérzet nem maradt bennem. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy Isten nem akar engem egyedül hagyni, tartogat még számomra valakit.

Hittél benne, hogy Isten vezetni fog hozzád valakit, aki a társad lehet?

Judit: A hit egy szívbeli meggyőződés a Zsidókhoz írt levél szerint, és ezt a meggyőződést éreztem a férjhez menetellel kapcsolatban. Tudtam, hogy 4 gyerekes anyaként gyakorlatilag nincs esélyem, de kétségem sem volt afelől, hogyha szeretne, Isten tud nekem adni egy hívő férjet, a gyerekeimnek pedig egy jó apát. Sokan voltak, akik késztetést éreztek arra, hogy támogassák a családunkat, mikor Tibor meghalt. Péter is egy volt közülük. Nem ismertük egymást személyesen, mivel ismeretlen akart maradni, de egy hálaadó napon találkoztunk. Illetve csak ő tudta meg a nap végére, hogy én vagyok, akit ő támogat. Az igazán érdekes az volt, hogy Péter anyukája lelkipásztornéként kapcsolatban volt velem, mert közel egy időben veszítettük el a férjeinket. Folyamatosan vigasztalt, erősített, törődött velem, bár még sosem volt alkalmunk személyesen találkozni.

Egyszer, amikor felhívott, a beszélgetés alatt összeállt bennem a kép a titkos támogatónkról, aki ráadásul ott volt a hálaadó napon. A közösségi oldalak segítségével sikerült kapcsolatba lépnünk egymással. Szó szót követett, mígnem nagyon rövid idő alatt mély beszélgetésekbe bonyolódtunk. Nagyon hamar éreztük mindketten, hogy itt van valami más is. Napi hat, de volt amikor 11 emailben fejtegettük a gondolatainkat, aztán a másfél éves gyerekkel az ölemben írva rájöttem, hogy bizonytalan helyzetben vagyok. Azt sem tudom, mire megy ki ez a nagy levelezés. Négy gyermekes anyaként nem levelezgethetek csak úgy.

Tudnom kell Istentől, hogy tervez-e valamit kettőnkkel. Ha nem, akkor hagyjam abba ezt az egészet. A fiú-lány barátságban akkor már rég nem hittem.

Ez megosztó téma még a keresztények között is. Te miért nem hiszel a fiú-lány barátságban?

Judit: Egyrészt azért, mert nekem nem vált be soha. Ha egy fiúval szorosabbra fűződött a barátságom, máris vonzani kezdett a lehetőség, hogy másfajta kapcsolatban legyek vele. A környezetemben lévő lányokon is ezt láttam mindig. Másrészt azért nem hiszek a fiú-lány barátságban, mert Isten a nőt a férfi társának teremtette és nem barátjának. Nő és férfi közt mindig van több-kevesebb vonzás, amit bölcsen kell használni. Sok házastársi kapcsolat fut zátonyra, mert az emberek becsapják magunkat ezen a területen. Sok lelkigondozás alakul át valami egészen mássá az óvatlanság miatt. „Vihet-e valaki tüzet a keblében úgy, hogy meg ne gyulladjon a ruhája?” (Péld. 6,27)

Visszatérve Péterrel induló kapcsolatotokra, hogyan tudtátok végül elhatározni magatokat?

Judit: Elkezdtünk mindketten egymástól függetlenül imádkozni Isten vezetéséért. Nekem nagyon nehéz volt elképzelni, hogy a nagyszerű első férjem után ugyanannyira meg tudok valakit szeretni. Magasan volt a mérce és ott volt a négy gyerkőc is. Péter helyzete sem volt egyszerű. Egyedülállóból egyből négygyermekes apa legyen? Ráadásul én hat évvel idősebb vagyok nála. Nagyon fontos volt számunkra, hogy megtudjuk, mi Isten szándéka velünk, ugyanis nem csupán a saját bőrünket vittük a vásárra. Ott volt a négy kisgyerek jövője és biztonsága is. Azonban a szerelem is erősödött a szívünkben.

Péter: Az ember életének második legfontosabb döntése, hogy ki legyen a házastársa. Ha tanácstalan vagyok vagy útmutatásra van szükségem, próbálok utána olvasni és tapasztaltabbakat megkérdezni.

Ilyen fontos kérdésekben pedig több, mint ajánlott, magát a Teremtőt is megkérdezni.

Így tettem tíz éve is. Jó pár napos böjt után, hazautaztam hétvégére. Szombat este ezt az igét olvastam a Bibliában: „Őrizd meg, fiam, apád parancsát, és ne hagyd el anyád tanítását!” (Péld 6:20) Édesapám addigra már meghalt, de volt egy kedves, idős lelkipásztor, Sanyi bácsi, akit felkerestem. Röviden felvázoltam neki a helyzetet, mire ő hálát adott, mert már régóta imádkozott társért számomra. Nem pont erre a reakcióra számítottam. Utána elmesélte, hogy egy rokona szintén özvegyasszonyt vett feleségül és összesen hat gyereket neveltek fel. Ahogy Sanyi bácsi mondta, mind a hat egy-egy oszlopa lett a saját gyülekezetének. Azóta is ez visszhangzik bennem, ha a saját hat gyermekemre gondolok. Bíztatott, hogy merjek belevágni a házasságba, majd imádkoztunk és mondhatni nagyapai áldással bocsátott utamra.

Innentől már gyorsan zajlottak a dolgok?

Péter: Nem, a neheze még hátra volt. Ezek után mentem édesanyámhoz. Ettől joggal tartott Judit is, én is.

Judit: Én ettől féltem a leginkább. Szüntelenül arra gondoltam, hogy most majd kiderül, hogy az a nő, akit telefonon keresztül lelkigondozott, lenyúlja a legkisebb fiát. Tartottam tőle, hogy nem egy négygyermekes özvegyet képzelt el álmaiban.

Péter: Igen, Anyu valószínűleg nem így képzelte, de ő sem úgy reagált, mint vártam.

Judit: Péter konkrétan azzal kezdte a beszélgetést, hogy van egy meglepetése. Mire az édesanyja csak annyit kérdezett: „Egy kislány?” „Inkább nagylányról van szó” – válaszolta Péter. Miután kiderült anyósom számára, hogy rólam van szó, csak annyit kérdezett: „Ugye nem sajnálatból vennéd feleségül?” Erről hála Istennek nem volt szó, úgyhogy a következő kérdése már az volt, hogy „akkor hány unokája is lesz?”.

Az nem volt nehéz, hogy Judittal együtt járt négy gyerek is, méghozzá egyik pillanatról a másikra?

Péter: A nővérem családjának komoly szerepe volt ebben, mivel jó pár gyereket fogadtak örökbe és neveltek hosszabb-rövidebb ideig a két vér szerinti gyerekük mellett. Innen tudhattam, hogy nem a biológia számít. Minden esetre vasárnap késő estére értem haza, már csak arra volt erőm és időm, hogy a Tescóban vegyek egy fehér rózsacsokrot, majd próbáljak aludni pár órát a busz hajnali 5 órai indulásáig. Jó választásnak bizonyult a Tescós rózsacsokor, mert másnap Judit igent mondott.

Judit: Amikor a gyerekeknek elmondtam, hogy lehet, hogy újra lesz apukájuk, a legnagyobb, aki akkor 10 éves volt, azt mondta, hogy úgy kerek a család, ha van egy apa is. A legnagyobb lányom el is kezdett emaileket írni Péternek. Amikor végre személyesen is találkoztunk az úgynevezett első randinkon, magammal vittem a gyerekeket is. Péter majdnem feldőlt a sok öleléstől, amit kapott. A gyerekek maguktól mondtak egymás után, hogy az esküvő után apának fogják szólítani. Így is tettek, kivéve Csepkét, a két éves legkisebbet, aki csak képekről és elbeszélésekből ismerte az apukáját, mégsem volt hajlandó fél évig a cserére.

Ha már szóba kerültél, Csepke, egy darabig te voltál a családban a legkisebb, aztán lett még két kisebb testvéred. Összesen hatan vagytok. Jó dolog nagycsaládban lenni? Te mit szeretsz benne a legjobban?

Csepke (13): Az benne a legjobb, hogy mindig akad játszópajtásom. Nagyon élvezem, amikor sokan vagyunk, például karácsonykor, olyankor mindenki itthon van. Ráadásul szeretek sok embertől ajándékot kapni és adni is! Viszont az elég nehéz, hogy sokan kell osztozkodnunk a dolgokon és nem férünk el az autónkban. Azt sem szeretem, amikor senki nem ad nekem igazat és mindenki rám mérges.

Van olyan egy ilyen nagy családban, hogy kedvenc tesó?

Csepke: Mindegyik tesómat ugyanúgy szeretem, de Zorkával jövök ki a legjobban.

Talán mert ő van hozzád korban a legközelebb. Zorka, neked, mint 16 éves lánynak mennyire nehéz a keresztény értékek szerint élni? Bulik, fiúk, divat… elég határozott elvárása van a világnak ezekkel kapcsolatban.

Zorka (16): Bulikba nem szokásom eljárni, enyhén antiszociális típus vagyok, komoly udvarlóm pedig még sosem volt, ha pedig lesz, igyekszem majd Isten akaratát követni és nem a saját vágyaimat.

Szerintem, egy keresztény fiatal befolyásolhatóságát az Isten iránti elkötelezettsége határozza meg. Ha van Vele egy határozott kapcsolata, könnyebben meg tudja állni a helyét.

Örülök, hogy szóba került az Istennel való kapcsolat, ugyanis ti többek között Pintér Bélán nőttetek fel, keresztény gyökereket kaptatok a szüleitektől. Segítenek ezek a gyökerek a felnőtté válás útján vagy inkább teherként, irreális elvárásként élitek meg ezeket?

Regő (20): Segítettek is, meg nem is. Alapvetően örülök neki, hogy keresztény családban nevelkedhettem, jóval ritkábbak voltak a konfliktusok, mint sok világi családban, és ha voltak is, majdnem mindig sikerült őket békés körülmények között rendezni. Büszke vagyok a neveltetésemre is. Amikor eljött a tinédzserkor, és láttam, hogy mindenki más kint maradhat akár tizenegy-éjfélig, nekem meg otthon kellett lennem kilencre; nem ihattam alkoholt, amíg a többiek boldogan söröztek… Na, akkor kezdtem irreális elvárásként megélni ezt. Később még nagyobb teher lett, 16-17 évesen is úgy éreztem, hogy a vallás miatt úgy kezelnek, mint egy 12-13 éves gyereket. Tudtam, hogy a tetteimnek következményei vannak, és vállaltam is volna őket, de lehetőségem se volt rá. Úgy éreztem nincs választási lehetőségem és rám erőltetik a vallásos dogmákat. A tiltással való „nevelés” nem sok jóra vezetett nálam, ha őszinték akarunk lenni. Mára már látom benne a logikát, de nem értek egyet ezekkel a módszerekkel.

Van olyan minta, amit viszont szívesen követnél? Esetleg egy példakép?

Regő: Egy baptista lelkipásztort, Uzonyi Barnabást tartom a példaképemnek. Gyerekkoromtól mind a mai napig felnézek rá.

Emese, neked nőként van példaképed? Sokan úgy gondolják, a jó keresztény fiatalon házasodik, szül egy tucat gyereket és a karrierjét háttérbe szorítja. Szerinted milyen egy jó, keresztény nő?

Emese (19): Véleményem szerint nem létezik egyetlen jól körülhatárolható kategória, amibe a keresztény nőket be lehetne vagy kellene sorolni. Én, például nem hinném, hogy a keresztény nőknek az a dolguk, hogy fiatalon házasodjanak és sok gyereket szüljenek. Mi van akkor, ha 40 évesen házasodik meg valaki, mert akkor ismeri meg azt a férfit, akit Isten neki adott? És itt azon van a hangsúly, hogy Isten adta neki a párját. Egy keresztény nőnek akkor kell összeházasodnia a párjával, ha Istentől van bizonyossága, hogy őt szánta neki. A gyermekek száma is egyéni, saját döntés, és persze Istené. Anyukám eleinte kettő, maximum három gyereket tervezett, most pedig öt testvérem van.

Ezek szerint, te nem éled meg nagy nyomásként ezeket a sztereotip elvárásokat?

Emese: Nem, én nem igazán küzdök ezekkel a „keresztény sztereotípiákkal”, de egyszer olyan szeretnék lenni, mint az anyukám.

Ő a példaképed?

Emese: Igen, de nemcsak mint nő, hanem mint keresztény is. Szerintem egy keresztény nő „dolga”, ahogy a Biblia is írja, hogy engedelmeskedjen a férjének és támogassa őt és másokat is. A Biblia szerint nevelje a gyermekeit és Istent helyezze az első helyre, még akkor is, ha éppen a férjét vagy a gyerekeit könnyebb lenne. De a családon kívül is mindenkinek megvan a személyre szabott küldetése, amit Istentől kap.

Nektek is van ilyen küldetésetek, mint család?

Péter: A gyülekezetünk próbál kinyúlni a környékbeli lakásotthonokban élő gyerekek felé, oda szívesen jönnek velünk a gyerekeink is. Ez nekik is és a bentlakóknak is jót tesz. A gyerekeink egy része nagy örömünkre vállal valami feladatot a gyülekezetben is, életkoruknak megfelelően.

Van olyan terület, ahol az által tudsz segíteni másoknak, hogy apa, férj és családfő vagy?

Péter: Magam is meglepődtem, amikor mástól hallottam, hogy az én példámat látva mert ő is lépni egy fiatal özvegy felé. A munkahely érdekes terület. A pályafutásom során nekem sem volt mindig egyértelmű, hogy a munkaidő végeztével felkelek és hazamegyek. Bátorság kellett hozzá, de tudtam, nekem 17:01-kor már nem a munkahelyemen van dolgom, hanem otthon várnak rám. Nem mondta a főnökség, hogy mennyire örül neki, de az egyik munkahelyemen, ahol korábban nem ez volt a szokás, a példám mégis ragadóssá, sőt általánosan elterjedt szokássá vált. A beszélgetés, bátorítás nem az én területem, nem jellemző, hogy pont velem szeretné valaki megosztani az életét. Azt viszont látják a gyerekek, hogy mik a prioritásaim az életben, és ebben elég elöl van az elesettek és az ő segítőik segítése, támogatása.

Ádám, a szolgálatok és 5 fantasztikus testvér mellett van olyan, amikor csak veled, kettesben tölt időt apukád vagy anyukád?

Ádám (6): Igen, anyával főzni szoktunk együtt, ő ebben a legjobb. Apával pedig azt szoktam játszani, hogy felmászom a hátára. Ő pedig a mesélésben a legjobb.

Ha elutaznak a szüleitek, vagy csak későn jönnek haza és nem ők fektetnek le, mi hiányzik nektek a legjobban?

Lili (8): Az imádkozás és az, hogy elmondhassam, ha valami furdalja a lelkiismeretemet. Meg persze anya ölelése.

Hosszabb ideig voltatok kint külföldön is. Mit tapasztaltatok itthon vagy külföldön könnyebb keresztény fiatalnak lenni?

Zorka: Én nem nagyon tudtam beilleszkedni Írországban, ezért nekem egyértelműen itthon könnyebb. Igazság szerint, sosem volt hátrányom abból, hogy keresztény vagyok. Általánosban, akik nem bírtak és szekáltak valamiért, nem a vallásom miatt tették, bár amúgy sem érdekelt a véleményük! Barátnőim mindig is tudták, hogy keresztény vagyok, és nem volt vele bajuk. Sokáig próbáltam beszélni nekik Jézusról, egyikük a gyülekezetünk által szervezett angol táborba is járt egy ideig, de sajnos, végül egyikük sem lett keresztény. Azért, talán sikerült elültetni bennük egy aprócska magot.

Az előző interjúban a Révész család azt a kérdést tette fel nektek, hogy mi az a jellegzetesség, ami a ti családotok összetételéből fakadóan csak rátok jellemző?

Judit: Az egyik az, hogy állandóan ölelkezünk. A másik, ami szintén családi jellegzetességünk, hogy sokat változunk és formálódunk a családon belül. Igyekszünk tanulni a hibáinkból és másképp csinálni legközelebb. Házaspárként pedig az lehet egy jellemző tulajdonságunk, hogy nagy szabadságot adunk egymásnak. Összetartozunk, de mindketten a saját elhívásunkban szolgálunk, és abban támogatjuk egymást. Péter sosem korlátoz, hanem igyekszik támogatni, hogy kiteljesedjek mindenben, amiben szeretnék. Ennek érdekében sokat van a gyerekekkel, részt vállal a házimunkában és bátorít, hogy az időmet olyan dolgokra szánjam, ami jól esik a lelkemnek, vagy amivel mások épülését tudom segíteni. Nem birtokol, de ragaszkodik, így olyan szabadságot élhetek meg vele, ami rendkívül bátorító.

Ahogy tőletek kérdezett Szilvi és Lajos, ti is kérdezhettek a következő családtól. Ti mire vagytok kíváncsiak?

Ha egy családi tetkót csináltatnának, milyen lenne? Mit ábrázolna, vagy mi lenne esetleg ráírva?

Lábánné Hollai Katalin

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás