Különleges rész következik az Egy-házban vagyunk rovat rövid életében, ugyanis először fordul elő, hogy három generáció is megszólal az egyes kérdések kapcsán. A Gorove család neve talán sokak számára ismerős lehet, de hamarosan még többet hallhatunk róluk, hiszen Gorove László és Krisztina a 2019-es Házasság hete arcai. Nem sokan mondhatják el, hogy annyi ember életére hatással vannak, mint ők ketten, hiszen Laci diakónus és a légimentőknél dolgozik, Kriszta pedig tanár. Közös szolgálatuk, a jegyesoktatás mellett öt gyermeket neveltek fel és már 12 unoka büszke nagyszülei. Házasságról, hivatásról, diakonátusról, és a bizonyos unokanapról beszélgettünk a Gorove családdal.
Talán a legizgalmasabb kérdés egy házaspárral kapcsolatban, ami mindenkit érdekel, hogy hogyan ismerkedtek össze. Nektek mi a történetetek?
Kriszta: Egy közösségbe jártunk kamasz korunk óta, nevezetesen a Regnum Marianum közösségbe. Oda nyúlik vissza az ismeretségünk. Szép idők voltak azok, de igazából a mostaniak még szebbek!
Honnan tudtátok, hogy tényleg összeilletek?
László: Elkezdtem udvarolni Krisztának, aki szemmel láthatóan örült neki. Én 18, ő 14 éves volt akkoriban. Nagyjából két év után eldöntöttük, hogy össze fogunk házasodni. Attól kezdve nem volt kérdés, és ebben a döntésünkben mindmáig biztosak vagyunk.
hirdetés
Mindketten nagyon szép, ugyanakkor nehéz szakmát választottatok. Laci te a légimentőknél vagy orvos. Miért pont az orvosi hivatást választottad?
László: Nem nagyon találtam jobbat. Sok minden érdekelt, és úgy gondoltam, hogy az orvosi szakmában mindenből van egy kicsi: biológia, kémia, fizika, pszichológia…
A mentőzés nem túl nagy lelki teher, főleg a légi egységnél?
Laci: Nem nagyobb, mint bármi más.
Azért, mert van valamilyen módszered, ami segít letenni a napi eseteket, vagy eleve nem engeded magadhoz közel ezeket?
Laci: De nagyon is közel engedem, sokszor meg is viselnek, de ettől ez még alapvetően egy sikerszakma. Sokat tudunk segíteni.
Kriszta, te nyelvtanár vagy, az sem könnyű terület. Hogyan választottad ezt a szakmát?
Kriszta: Bennem is felmerült az orvosi hivatás, de úgy láttuk, hogy két orvos nem jó egy családban, többek között az ügyeletek miatt. Így végül a tanárság mellett döntöttem, mivel a nyelveket nagyon szerettem.
Hogyan tudjátok a családon kívül hagyni a munkát, egyáltalán fontos kívül hagyni?
Laci: Olyan értelemben nem kell kivül hagynunk, hogy nem beszélünk róla, mert mindkettőnket érdekel a másik munkája, hogy mi történt vele aznap. Le is ülünk minden este kicsit beszélgetni erről. De ha kettesben vagyunk hamar el is felejtünk mindent és örülünk egymásnak. A telefont például ki szoktuk kapcsolni…
Mi motivál benneteket, hogy nagycsalád és a rengeteg szolgálat mellett is ezekben a szakmákban dolgozzatok?
Kriszta: Mivel a szakmáinkról még a házasság, család és az egyéb szolgálatok előtt döntöttünk, nem kérdés a motiváció.
Laci: Mindketten szeretjük, amit csinálunk, most is ezt választanánk. Egyébként szerintünk minden kereszténynek az örömhír hirdetése az igazi hivatása, más hivatás nincs. Ebből nem is lehet nyugdíjba menni.
Jó, hogy szóba hoztad az örömhírt! Laci, te diakónus vagy a Margit-körúton. Mi az elhívásod története?
Laci: Gimnazista korom óta vonzott az oltárszolgálat, de nem akartam pap lenni, különösen miután megismertem Krisztát. A 70-es évek végén olvastam, hogy újra létezik Magyarországon az állandó diakonátus. Fel is kerestem ezügyben a püspökünket, de kiderült hogy 35 év a minimum korhatár, úgyhogy addig várnom kellett. Közben legalább elvégeztem a teológiát.
Kriszta, te a kezdetektől fogva tudtad támogatni ebben?
Kriszta: Igen.
Jó hallani ezt a magabiztosságot, hiszen biztosan voltak olyan esetek, amikor tőled, illetve tőletek, a családtól vette el az időt ez a szolgálat.
Kriszta: Nem volt mindig könnyű. Sokat beszélgettünk arról, mennyi idő jusson a szolgálatokra. Mindig megállapodtunk valamiben és a végén kiértékeltük, hogy tényleg jó döntés volt-e. Mindig újra próbálkoztunk, figyelembe véve a családban történt változásokat. Egyben mindig biztos voltam, Laci értékeli a háttérmunkámat és hálás érte. Ez erőt adott a nehezebb időszakokban. A szívében ott voltam, bármit csinált.
Laci, elárulsz egy kis kulisszatitkot? Hogyan készülsz a prédikációidra?
Laci: Megkérdezem Krisztát, hogy miről beszéljek, a többit intézi a Lélek.
Nektek, gyerekként, milyen volt megélni, hogy apukátok gyakran nem mellettetek ül a padban a vasárnapi misén, hanem ő prédikál a szószékről?
Anna: Nem emlékszem, hogy valaha is furcsa lett volna, ez volt a természetes, ebbe nőttünk bele. Inkább az volt a furcsa, amikor kivételesen ott ült velünk, mert például külföldön nyaraltunk és nem beszélte az adott nyelvet.
Mári: Mindig büszke voltam rá, hogy a Papám diakónus. Szerettem gyerekként is hallgatni a prédikációit, de ez ma sincs másként.
Kristóf: Engem mind a mai napig büszkeséggel tölt el. Gyerekként teljesen természetes volt, ugyanannyira, mint másnak az, hogy az apja mellette ül. Szerettem azokra a misékre járni, ahol ő beszélt. Mindig lekötötte a hívek figyelmét, ami nem meglepő, mert mindig teljes átéléssel és nem utolsó sorban sok humorral prédikál, betartva a maximum 10 perces szabályt. A beszédeiben mindig van szentírásmagyarázat és csupa hétköznapi példa, hiszen házas, családos, dolgozó, ugyanolyan hétköznapi emberként állhat ki a szószékre, mint a hívek, akik hallgatják.
Másként hallgattátok, amikor a szószékről tanított, mint amikor otthon próbált megtanítani benneteket valamire?
Mári: Ő ugyanaz az ember a szószéken és otthon is, csak otthon könnyebben lehetett kérdezni Tőle.
Kristóf: Én nagyjából ugyanúgy hallgattam, eltekintve a távolságtól, hiszen, amikor odahaza magyarázott valamit, akkor odaült mellénk. Otthon is szerettük, ha tanít minket, magyaráz nekünk. Azt hiszem ő is szerette. Most az unokáit tanítja, nekik magyaráz ugyanolyan lelkesedéssel, mint ahogy a szószéken beszél!
Anna: A két “tanítás” között nem volt különbség. Nyilván kevésbé volt újdonság számunkra, amit a prédikációkban mondott, hiszen otthon is ezt szívtuk magunkba.
Mostanában különösen sokszor hallom a neveteket emlegetni a jegyesoktatás kapcsán. Honnan vettétek az ötletet, hogy felépítsétek a jegyesoktatási metódusotokat, elkezdjétek ezt a szolgálatot?
Laci: Engem 25 évvel ezelőtt diakónussá szenteltek, és kerestünk egy olyan tevékenységet amiben nemcsak a diakónus szerepel, hanem együtt tudjuk csinálni. Hét évet jártunk a házasság előtt, és szerettünk volna jól felkészülni, de akkor még nem volt miből és hogyan, úgyhogy sok mindenre a házasságunk éveiben ébredtünk rá. Mivel a diakónus eskethet, jött az ötlet, hogy jegyesekkel beszélgessünk, felkészítve őke egy kicsit a házasságra.
Kriszta: Kezdettől fogva a nyolc szem közti beszélgetést választottuk, valahogy nem is jutott eszünkbe más. Azt reméltük, hogy a párok majd rengeteg kérdést hoznak – nekünk az együtt járás idején lett volna mit kérdeznünk, ha lett volna kitől – de mivel a párok nem hoztak kérdéseket, elkezdtünk írni egy anyagot. Fejezetenként adjuk oda ezt a pároknak. Utána erről beszélgethetnek, és kölcsönösen tehetünk fel kérdéseket az adott témával kapcsolatban.
Vajon minek köszönhető, hogy nincsenek kérdéseik a pároknak?
Laci: Van néhány dolog, amiről mindenki azt hiszi, hogy születésétől fogva ért hozzá. Ilyen a házastársi kapcsolat, a szex, és a gyereknevelés.
Kriszta: A férfiaknál ez kiegészül még az autóvezetéssel…
Mennyire változott a tematika a felépítése az elmúlt években?
Laci: Lényegében nem változott, bővült inkább, és a világ változása miatt néhány anyagot átírtunk, de a lényeg és a módszer megmaradt.
Milyen témákkal bővült a tematika?
Laci: Kütyük, internet, játékfüggőség, internetes pornó, kölcsönök, internetes vásárlás, hétvégi munkahelyi tréningek, este 8-ig elvárt munkaidő, állandóan csörgő mobil…
Mit láttok, mi a házasság legnagyobb buktatója?
Laci: A kommunikáció hiánya volt, van és lesz.
Mit tanácsoltok ennek a megoldására a jegyeseknek vagy akár házasoknak?
Kriszta: Mi a heti egy randi alkalmat javasoljuk, amikor csak egymásra figyelnek, együtt vannak, beszélgetnek, ha kell a gondokról, problémákról, ha éppen nem örülnek egymásnak.
Sok ismerősöm most felmordulna, hogy ezt kisgyerekek mellett lehetetlen kivitelezni, főleg, ha nincs nagyszülő, rokon a közelben.
Kriszta: Ez sokkal inkább bizalom kérdése, hogy el tudom-e engedni a gyermekemet. Vannak szomszédok, fiatalok, tinik, akik olyan szívesen vigyáznak. Nekünk nagyon bevált az is, hogy a baráti családokkal, ahol hasonló korúak voltak a gyerekek, felváltva vigyáztunk egymáséira.
Annak idején a szolgálatokba is bevontátok a gyerekeiteket?
Kriszta: Az életünk mindig minden szempontból nyitott könyv volt a gyermekeink számára. Mivel a beszélgetések a fiatalokkal, párokkal otthon zajlottak, ennek is részesei lettek. Öt gyermekünkből négyen házasok, ők mind aktív tagjai az általunk vezetett Családok Jézusban Közösségnek.
Manapság nem túl “divatos” fiatalon szolgálni az egyházban. Ti miért érzitek mégis fontosnak, hogy részt vállaljatok ebben?
Anna: Azt gondolom, ha tartozom valahova – legyen az plébánia, sportegylet vagy iskola -, nemcsak kiveszek és profitálok, hanem igyekszem aktív részese lenni az adott közösségnek, segíteni, ahol tudok és hozzáadni a magamét a nagy egészhez.
A hihetetlenül aktív életetek mellett mennyi időtök jut a 12 unokára?
Kriszta: Minden héten van unokanap vagy inkább délután. Olyankor minden unoka, aki éppen ráér, nálunk van.
Hogyan alakult ki ez a szokás?
Laci: Szerintünk ez a világ természetesebb dolga. Ha mi úgy gondoljuk, hogy a házasságunk életben tartásához szükséges volt a heti, rendszeres kettesben töltött idő, akkor igyekszünk ezt a gyermekeinknek is biztosítani, még ha ez most csak egy délutánt jelent is.
Ti, unokák, mit szerettek legjobban az unokadélutánban?
Mór (4): Hogy az Áronnal lehet kirakózni.
Lóránd (7): Jó találkozni az unokatesókkal és van túró rudi.
Jakab (9): Ott mindig kapunk uzsonnát.
Márk (5): Jön a Lóri és lehet vele a nagy állatokkal játszani.
Helga (8): Szeretek együtt lenni az unokatesóimmal és a Nagymamáékkal, és szeretek ott játszani.
Már említettétek a Családok Jézusban Közösséget. Hogyan jött létre?
Laci: Kerestünk egy közösséget, de nemigen találtunk olyat, ahol azt éreztük, hogy „itt a helyünk”. „Véletlenül” ismertük meg a német alapítású Familien mit Christus Közösséget, ahol úgy éreztük, hogy ez az! Mivel addigra kialakult körülöttünk egy kisebb csapat, akik szintén szerettek volna közösséget, miután beléptünk a német közösségbe, megalapítottuk a magyar ágazatot.
Hogyan tudjátok most működtetni, amikor már ilyen sok család van a közösségben?
Laci: Igyekszünk minél több feladatot átadni másoknak, hogy nekünk csak „lelkivezetés” maradjon, ez így egész jól működik.
A gyermekeitek is tagjai a közösségnek. Ők milyen szolgálatot visznek ott?
Kriszta: A közösségben nagyjából minden pár beszélget jegyesekkel, mert tudjuk, hogy ez a saját házasságunknak is használ. A többi szolgálat nagyon sokféle, és mindenki megtalálja az élethelyzetének, és az adományainak megfelelőt.
Már csak egy kérdés maradt, de ezt nem én teszem fel nektek, hanem az előző interjúban szereplő Tajti család: Ti hogyan birkóztok meg az időhiány problémájával? Tudtok elég időt szakítani családi és páros együttlétekre?
Nagyon komoly tervezéssel és időbeosztással, ahol az abszolút prioritás az együtt töltött idő, és a család. Minden utána jön. És tudunk nemet mondani.
Mi a ti kérdésetek a következő család számára?
Mikor csináltatok utoljára valamit először?
Lábánné Hollai Katalin
Fotók: családi képtár és Family magazin / VivienNaomi Photography
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás