2019. 09. 17.

Egy-házban vagyuk – Nagypál család

Nem akármilyen résszel jelentkezik ismét az Egy-házban vagyunk rovatunk. A Nagypál házaspár, Böbe és Szilárd nem rég ünnepelték öt éves házassági évfordulójukat. Ez az öt év azonban olyan kihívásokat és örömöket rejtett, amit leírni alig lehet. Kislányukkal, Lenkével októberre várják második születendő gyermeküket, de az Atya szemében ők már rég nagycsaládosok. Ismerjétek meg a mélyen hívő, evangélikus Nagypál családot!

Hogyan ismerkedtetek meg?

Böbe: Egy evangélikus táborban voltunk. Aznap ismertük meg egymást, amikor Szilárd megtért, és az aznapi összes beszélgetésünk annyi volt, hogy Szilárd elkérte a hajszárítót, mert a nővérével voltam egy szobában, és ő éppen nem volt ott.

Nem semmi időzítés! Böbe, te lelkészlány vagy, Szilárd, te pedig eredetileg ateista családból származol. Mennyire hatotta át a mindennapjaitokat az ateista világlátás?

Szilárd: Szüleim megtéréséig teljes mértékben, ezután már nem. Gyermekkorunkban nem járhattunk hittanra.

Úgy tudom, szüleid a házassági problémáik kapcsán jutottak hitre. Hogyan történt ez?

Szilárd: Édesanyám személyiségfejlesztő tréningek kapcsán több ponton is kapcsolatba került okkult közösségekkel, ami aztán oda vezetett, hogy teljesen megváltozott személyisége, a házasságuk pedig megromlott. Pszichiáterhez kezdtek járni, de világi megoldást nem kaptak a problémájukra. Édesapám eljutott Virágh Mária hívő pszichológushoz, ő ajánlotta neki Ittzés István evangélikus lelkészt Érden, hogy menjenek el hozzá beszélgetésre. Elmondásuk szerint ez volt az utolsó hely, ahova közösen indultak el, hogy egy utolsó esélyt adjanak a házasságuknak.

Az ott hallott igéken keresztül Isten rávilágított arra, hogy édesanyámnak meg kell szabadulnia az okkult bűnökből (agykontroll, kineziológia, jóga, spirituális szeánszok, buddhizmus stb…) Édesapám pedig az István bácsival folytatott beszélgetések alkalmával rájött, hogy egyedül Jézus segíthet a házasságukon, és az ő személyes életén is.

Böbe, téged nem zavart, lelkészgyerekként Szilárd ateista múltja?

Böbe: Amikor ténylegesen elkezdtünk megismerkedni, már templomba járó volt. Később, amikor elmesélte a történetüket, sajnáltam, hogy át kellett élnie, milyen, amikor a szülei szétköltöznek. De nagyon hálás voltam az Úrnak, hogy ilyen csodát tett a családjával, és így nemcsak a szüleinek a házasságát mentette meg, hanem az egész családjukat, és személyesen egyenként mind a négyüket az örök életre.

Mennyire jutott rátok, gyerekekre elegendő ideje a szüleidnek a gyülekezet mellett? Bevontak titeket is kiskortól a szolgálatba?

Mindig is nyitott életet éltünk, az emberek egymásnak adták át a kilincset nálunk, szinte soha nem volt olyan, hogy csak a szűk család volt otthon. Kiskorunktól kezdve jelen voltunk a gyülekezet életében, ami egy részről jó volt, másrészről kicsit idősebb fejjel már nagyon zavaró, hogy mindenki jobban tudta, hogyan kellene viselkednem egy adott helyzetben. Ezért elég hamar megtanultam álcázni, és tenni a szépet, közben pedig belül dúlt bennem a lázadás. Ennek tini koromban voltak látható jelei is, de akkor is próbáltam magam és a családom előtt is, de főként a gyülekezet előtt álcázni.

hirdetés

Aztán az Úr megítélt, és megláttatta velem, hogy nem lehet két úrnak szolgálni. Az nem működik, hogy péntek este bulizok, szombaton meg csendesnapon veszek részt. Ahogy az ige mondja: „Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így, mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel 3.15) Bár már gyermekkoromban megtértem – 7 évesen -, rá kellett jönnöm 15 évesen, hogy a Jézussal járásom nem volt méltó Hozzá. A gyermekkori döntésemet meg kellett erősítenem, hogy valóban az Úr akaratát szeretném követni, és úgy élni, hogy az Neki tetsző legyen. Onnantól tudtam szolgálni igazán. Bizonyságot tenni más fiataloknak, gyerekeknek.

Ezek után adja magát a kérdés, hogy ti hogyan vonjátok be Lenkét a hitéletetekbe?

Böbe: Lenke két és fél hónapos volt, amikor meghalt a fogyatékkal élő nővérem és Szilárd nagypapája körülbelül két hét eltéréssel. Ez nagyon megviselt minket. Akkor azt éreztük, Lenkének minél hamarabb hallania kell Istenről, a szeretetéről, és a megváltásról. Így onnantól minden este elénekeljük neki a Már nyugosznak a völgyek kezdetű éneket, és imádkozunk együtt. Aztán később elkezdtünk neki bibliai történeteket olvasni, énekelni egyházi énekeket, és minden vasárnap megyünk vele templomba.

Szilárd: A keresztelője az angyalföldi evangélikus templomban volt, Grendorf Péter és apósom szolgálatával. Az első szavai között volt a „bim-bam”, mint templom és az „ámen”. Azóta már tudja az étkezés előtti imádságot, és sok éneket is. Fontosnak tartjuk, hogy beleszokjon a gyülekezeti életbe. Itt Érden is részt veszünk az istentiszteleteken, ahol sokszor kántorizálok is. Lenkének ez már természetes, ahogyan az étkezés előtti imádság is, és szól, ha elfelejtettük.

Szilárd, neked hogyan fér bele a napjaidba az ima, a munka, a szolgálat és az apai, férji teendőid mellé?

Szilárd: Az esti közös imák mellett napközben is többször Istenhez fordulok egy-egy helyzetben. Mivel sokat autózom egyedül, így ezt az időt sokszor igehirdetés hallgatásával töltöm.

Említettétek, hogy egy evangélikus táborban találkoztatok először. Úgy tudom, később közösen is szolgáltatok ugyanott.

Böbe: Igen, miután alkalmas korosztályba léptünk, illetve a hitünkben is megerősödtünk, nem volt kérdés, hogy mi is részt vegyünk a szolgálatban. Az EKE az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért, nemcsak ifi heteket szervez, hanem családos, gyerek és hitmélyítő heteket is. Az ifiheteken felekezettől függetlenül, 12-35 éves korosztálynak szóló áhitatokat tartanak lelkészek és hívő laikusok, melyek témáját csoportos beszélgetések formájában dolgozzuk fel. Csoportos beszélgetéseket vezettünk mindketten, illetve én a résztvevő fiatalokkal való kapcsolattartást, Szilárd pedig zenei szolgálatot, és fotózást vállalt. Lenke születésével ez megszakadt, hiszen kisbabával, kisgyerekkel nem tudtunk ott lenni, aztán az építkezés minden időnket és energiánkat lekötötte, valamint hitben is meg kellett erősödnünk a sok próbatétel között.

Mire tanított meg benneteket az első gyermeketek, Lenke? Milyen új dolgokat tanultatok egymásról, a kapcsolatotokról, a hitetekről?

Szilárd: A családunkban sok gyerek van, sokat is találkoztunk, játszottunk velük, sokszor vigyáztunk rájuk. Az újdonságot az jelentette, hogy ő a miénk, nem csak pár órára, hanem mostantól a halálunkig a részünk.

Böbe: Nekem az eleje kicsit nehéz volt lelkileg, hiszen egy baba születése mindent megváltoztat. Onnantól nem ketten vagyunk, hanem hárman. Kevesebb a házastársunkra fordított idő, mindig a baba van a középpontban. Az első napokban én egy kicsit elsirattam a házasságunk első két évét. De aztán minden nap újabb és újabb örömöt éltem meg Lenkével, ahogyan fejlődött, ahogy kifejezte a szeretetét. És szép lassan összeszoktunk így hárman, mint egy igazi család, hol nem csak a felelősség nagyobb, hanem a boldogság is.

Szilárd: Lenke egy hatalmas ajándék nekünk, főleg úgy, hogy a születése előtt egy évvel egy ikerterhesség szakadt meg. Már akkor, ennek a feldolgozásában megerősített minket az Úr, és ígéretet kaptunk, hogy egy év múlva gyermekünk fog születni. A nemét a születéséig nem akartuk tudni, mert örültünk, mindegy, mi lesz, de valahol legbelül kislányra vágytunk, és az Úr ezt is meghallgatta. Így, amikor Lenke megszületett, és megtudtuk, hogy kislány, mérhetetlen hála és boldogság volt bennünk.

Sajnos mostanában egyre több a vetélés, amit nem könnyű feldolgozni. Úgy tűnik, ti nem csüggedtetek és hűségesen bíztatok Isten ígéretében.

Böbe: Az első vetélésem után sokáig tartott a gyász folyamata, mire megértettem és feldolgoztam a történteket. Sokszor még a környezet is nehezít ezen, ha nem megfelelően támogatja a párt. A családban többünknek is volt vetélése, így mi sok segítséget kaptunk, de igazából ezt nekünk kellett feldolgozni. Lelkileg az elején eléggé megzuhantam. De az Úr nagyon sokat szólt hozzám, szinte minden igehirdetés megérintett, vígasztalt, de meg is feddett. Szilárd említette, hogy kaptunk egy ígéretet arról, hogy gyermekünk fog születni, méghozzá azzal az igével, amikor Ábrahámnak és Sárának ígéri meg az Úr Izsákot. Akkor már vártuk az ikreket, és meg is nyugodtunk, hogy az Úr áldása lesz rajtuk. Ez után pár nappal elvetéltem. Nem értettem az Urat egészen addig, míg egy vasárnap az akkori lelkészünk, Grendorf Péter, ugyanerről az ígéretről beszélt és azt mondta, az ígéret arra a gyermekre vonatkozik, akit az Úr megígér.

Ezek azért kemény szavak, amikor valaki éppen a gyermeke elvesztését dolgozza fel.

Böbe: Három hónappal később nagyon megrendítő hitélményem volt egy hétvégi alkalmon az akkori gyülekezetünkkel. Az Úr még inkább tanúságot tett nekem az Ő szeretetéről. Újra átélhettem a megváltottság mérhetetlen csodáját: én elveszítettem ezt a két kis magzatot, és ez borzasztóan fájt.

De az Atya önként adta oda az Ő Fiát értem, és ez neki is borzasztóan fájt, de annyira szeret engem, hogy a saját Fiát nem kímélte értem.

A második vetélésem egy amúgy is nagyon feszült, megpróbáló időszakban történt. Építkeztünk, és átvert, meglopott minket a vállalkozó. Azt sem tudtuk, mihez kezdjünk, senki nem akarta elvállalni a befejezést, vagy olyan áron, amit nem tudtunk kifizetni. Idegileg nagyon kimerültünk, a baba volt az egyetlen örömünk, míg a második ultrahangon meg nem tudtuk, hogy már nem él. Ott voltunk a rendelőben mindhárman, Lenkének is meg akartuk mutatni a kistesót. Tolnay doktor úrhoz járunk, és akkor, ott, hirtelen kitört belőlünk minden: az építkezés, a baba elveszítése. A doktor úr ilyesmit mondott akkor: „a Sátán olykor kikéri a hívőket az Úrtól, mint Jóbot, és az Úr ezt megengedi, de utána megmutatja a szeretetét.” Leforrázva próbáltuk átvészelni a napokat, és várni, hogy a fizikai része is megtörténjen a vetélésnek. És akkor egy héttel később villámcsapásként jött Lenke agyvérzése. Azt éreztük, itt a vég, ezt már nem bírjuk elviselni. Az agyvérzés másnapján ez volt az ige: „Meg is betegedett halálosan, de Isten megkönyörült rajta, sőt nemcsak rajta, hanem énrajtam is, hogy szomorúságomra szomorúság ne következzék.” (Fil 2.27) Hatalmas csodát éltünk át, és így könnyebb volt elfogadni a baba elveszítését is.

Mivel tudnátok bíztatni azokat a párokat, akik spontán vetélés miatt elvesztették a gyermeküket?

Böbe: Azt tudnám mondani a hasonló helyzetben levőknek, hogy először is ne vádolják magukat, ezt nem tudjuk semennyire sem befolyásolni. Az élet és halál ura Jézus, mi ebbe nem szólhatunk bele. Másodszor pedig engedjenek teret a gyászolásnak. Akármilyen pici, ő akkor is a gyermekük volt, még ha csak egy nagyon rövid időre is. A gyermeket mindig, minden körülmények között ajándékba kapjuk az Úrtól, nem örökbe, hanem kölcsön, hogy visszaadjuk neki.

Szilárd: Ezeken kívül ott van bennünk a remény, hogy ez a három kis magzat, akiket elveszítettünk, ott vannak az Úr Jézusnál, most is együtt dicsőítik Őt az angyalokkal, és a halálunk után találkozhatunk velük. Persze ehhez tudnunk kell, hogy az Úr megváltottjai vagyunk-e, hogy elfogadtuk-e az Ő bűnbocsánatát.

Megrendítő volt már csak hallani is, hogy egy olyan pici lánykának, mint Lenke agyvérzése volt. Hogyan derült ez ki?

Böbe: Éppen a sógorunk lelkészavatásán voltunk Nyíregyházán. Egész nap nyűgös volt, és apró, piros pontok voltak rajta, azt gondoltuk, valamilyen ételtől, a kék-zöld foltokra pedig, hogy beütötte magát. Aztán szombat éjszaka nagyon sokszor felsírt, nehéz volt megnyugtatni. Nekem eközben zajlott a vetélés és komoly fájdalmaim voltak. Vasárnap reggel alig lehetett felébreszteni, a testét teljesen ellepték azok a piros pontok, mint később kiderült, vérzések. Először arra gondoltam, hazamegyünk, és másnap elviszem az orvoshoz, de nagyon gyenge volt, nem bírt lábra állni, sokat sírt. Szilárd azt mondta, azonnal bemegyünk vele az ügyeletre. Bementünk, bennem cikáztak az érzelmek: „nem akarok vele bent maradni, gyenge vagyok én is, nem szeretem a kórházakat, mi lesz, ha bent tartanak”. Aztán egy nagyon alapos vizsgálat után azt mondták, hogy a vérlemezkeszámok kórosan lecsökkentek, feltehetően a 18 hónapos oltás következményeként. A gyerekosztályon kaptunk egy szobát, ahol megvárhattuk a vérvétel eredményét is. Ott megkérdezték, hogy ki marad bent vele. Azt sem tudtuk, mi történik, hogy ez egyáltalán mi, és meddig kell bent maradni.

Szilárd: Böbe mondta, hogy épp most vetélt el, így megengedték, hogy mindketten bent maradjunk, őt pedig elküldtek az ügyeletre, hogy őt is vizsgálják meg. Még mindig nem tudtunk semmit Lenkéről, csak azt érzékeltük, hogy mindenki nagyon alapos, nagyon gyors, és körülöttünk forognak. Este kapott trombocita koncentrátumot, amivel másnapra 75 lett a trombocitaérték, ami 250-nél normális. Amikor bementünk vele, akkor 3 volt. Hétfőn délután az orvos száján szinte kicsúszott, hogy túl van az életveszélyen, és kizárták a leukémiát is. Na, akkor sokkot kaptunk. Micsoda? Életveszélyben volt? Fel sem fogtuk, azonnal hálát adtunk az Úrnak, hogy megőrizte őt.

Ekkor végre fellélegezhettetek kicsit.

Böbe: Nem egészen. Lenke továbbra is sokat aludt, nagyon bágyadt volt, alig reagált a dolgokra, nem akart enni sem, néha egy kis tápszert megivott, de szinte azonnal ki is hányta. És akkor jött az újabb megpróbáltatás, kedd hajnalban megint hányt. Szilárd ébredt fel rá, szólt a nővéreknek és szinte azonnal jött a neurológus, megvizsgálta, de Lenke semmire nem reagált, üveges volt a tekintete. Hétfőn estefelé már volt egy kutacs ultrahang, amin azt nézte a neurológus, hogy van-e agyvérzése, illetve hasi ultrahang is volt a belső vérzések kizárása végett, de a hányás után azonnal ct-re vitték. Sírva mentünk utána a folyosón. Akkor megállapították, hogy a jobb agyféltekében vérzés látható. Azonnal az intenzív osztályra vitték, ahol hétfőn este voltam vele a kutacs ultrahangon, és láttam egy üres ágyat.

Hálát adtam akkor, hogy nem ott kell lennünk, de pár órával később mégis oda kerültünk és pont arra az üres ágyra tették Lenkét. Ide viszont már csak az egyikünk mehetett be vele. Először én voltam bent, tehetetlennek éreztem magam, és összetörve. „Miért történik velünk mindez? Mi lesz velünk, ha elveszítjük Lenkét? Nem élnénk túl, és a házasságunk sem.” Akkor már annyi megpróbáltatásunk volt, hogy azt sem tudtam, együtt maradunk-e. Persze úgy neveltek, én is úgy gondolkodtam előtte, hogy semmiképp sem válnék el, hiszen Jézus is kimondja, hogy a házasságtörés bűn. De ott, Lenke életveszélyes állapotában, a sok nehézség közepette csak arra tudtam gondolni, hogy ha őt elveszítjük, nincs értelme az életünknek, a házasságunknak sem.

Szilárd: Később váltogattuk egymást, hol Böbe, hol én voltunk bent, ami még inkább megnehezítette, hogy együtt dolgozzuk fel és éljük át ezt az egész katasztrófát, amibe hirtelen belecsöppentünk. Csak két-három percre futottunk össze az öltözőben, amíg köpenyt és papucsot váltottunk. Közben Lenke egyre súlyosabb állapotba került, epilepsziás görcsei voltak, még a defibrillátor is ott volt mellette készenlétben. Kedd délutánra teljesen összetörtünk.

Mi volt a fordulópont?

Böbe: Volt ott egy Újszövetség, amiben a Zsoltárok könyve is benne volt, így azt kezdtem el olvasgatni Lenkének hangosan, és próbáltam énekelni is neki. Pont ez a rész került elém: „Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.” ‭‭(Zsoltárok‬ ‭8.3‬) Később jött a kórházlelkész, Melich Mihály, akivel tudtunk kicsit beszélgetni az érzéseinkről, és megengedték, hogy hárman bemehessünk Lenkéhez. Nagyon felemelő volt ott énekelni és imádkozni együtt az ágyánál. Akkor éreztük először, hogy Isten ott van velünk, és át fog segíteni ezen a nehézségen is, és megerősít bennünket együtt, egységben, akármi történjen. Letettük Lenkét az Ő kezébe, hogy legyen meg az Ő akarata, akár életben hagyja, akár meggyógyítja, vagy akár maradandó károsodást szenved. Pont ebben az időpontban a nyíregyházi evangélikus gyülekezetből 30-an összegyűltek imádkozni Lenkéért és értünk, még a kórházi dolgozók is érezték, hogy itt van Isten köztünk.

Mik voltak a kilátások az orvosok szerint?

Szilárd: Az imádság utántól Lenke állapota javulni kezdett, már nem voltak görcsei és a 2 órás EEG vizsgálaton is mindent rendben találtak. Aznap este az éjszakás orvos megmutatta a ct felvételen, hogy hol van pontosan a vérzés. Elmagyarázta, hogy csak agykamrát ért a vérzés, agyállományt nem, így két lehetőség maradt: felszívódik teljesen magától, vagy vízfejűség alakul ki, de azt egy műtéttel meg tudják oldani. Ezt már csodaként éltük meg. Mennyi az esélye, hogy egy agyvérzés nem érint agyállományt? Már akkor azt éreztük, hogy az Úr hatalmas csodát tesz értünk, és ennek tanúi lehetünk.

Böbe: Közben megtapasztaltuk a családunk, barátaink, az összes gyülekezeteink támogatását, imában hordozását és Lenke állapota is folyamatosan javult. Az agyvérzést követő hétfőn már lekerültünk a gyermekosztályra. A kórházban is mindenki nagyon kedves volt velünk, kivételeztek velünk, saját szobát kaptunk, ahol Szilárd is egész nap ott lehetett. Lenke továbbra is kapott gyógyszereket, de megjött az étvágya és a jókedve is. A következő ct vizsgálat két héttel az agyvérzés után történt meg, ami kimutatta, hogy teljesen felszívódott a vérzés. Közben szombaton volt a bátyám esküvője a kispesti evangélikus templomban, így a kórházban Szilárd szülei vigyáztak Lenkére, amíg mi felugrottunk a templomi szertartásra és a szeretetvendégség után mentünk is vissza.

Látva a kislányotok szenvedését, nem merült fel bennetek, hogy Isten mégsem jó, nem visel rátok gondot?

Szilárd: A próbákban, nehézségekben alapvető emberi tulajdonság, hogy várjuk, hogy Isten megsegítsen bennünket. Én is azt vártam, hogy majd a napi igék biztosan bíztatnak bennünket, majd az Úr megerősít bennünket, de egyáltalán nem ez történt. Nem értettem az egészet. Miért enged minket ilyen mélyre? Teljesen felbolygatta a hívő életemet. Évek óta megtért hívő emberként sosem gondoltam, hogy eljuthatok olyan állapotra, hogy elfogy a hitem és nem hiszem el, hogy Isten itt van velem ebben a nehéz helyzetben. Teljesen egyedül éreztem magam és vádoltam magamban az Urat azért, hogy miért nem érzem az Ő jelenlétét, miért nem visel ránk gondot. Egy kicsit sem tudtam megmaradni a hitben.

Hogyan tudtál végül mégis Istenbe kapaszkodni?

Szilárd: Ott, az intenzív osztály előterében olvastam a Bibliát és elém került Márk evangéliumának 9. fejezetéből, amikor Jézus a megszállott fiút meggyógyította. Annál a résznél, amikor az apa Jézusnak azt mondja: „Hiszek, segíts hitetlenségemen!” megértettem, hogy az én „hitehagyott” állapotomon is Jézus tud segíteni, hiszen már csak az eszemmel hiszek, de a kétségek, aggodalmak teljesen kitolták a szívemből a Jézusba vetett hitet. Amikor őszintén tudtam imádkoztam én is ezt mondtam: „Segíts a hitetlenségemen!”. Ezen kívül a velünk lévő hívő testvérek bizonyságtétele segített abban, hogy Lenkét teljes szívből az Úrra bízzam, és Tőle várjam, hogy mit hoz ki ebből.

Rengeteg dolog történt veletek a házasságotok öt évében, amiből a legtöbb párnak egy is sok. Hogyan fogjátok bírni az iramot ezek után?

Böbe: Reméljük, hogy kevesebb megpróbáltatással, és egy kicsit megnyugodva, otthonra lelve. Azt is reméljük, hogy ezt a sok megpróbáltatást, és ahogyan ezeken keresztül változtunk, fejlődtünk, növekedtünk a hitünkben, azt Isten áldássá teszi a körülöttünk élők életében, vagy akár azokéban is, akik ezt az interjút olvassák.

Rengeteg helyen jártatok a képeitek alapján. Nagy utazók, túrázók vagytok?

Böbe: Alapvetően mindketten szeretjük a természetet, az új helyeket, de leginkább Kárpát-medence értékeit szeretjük megnézni. Sokszor voltunk már Erdélyben, Felvidéken is. Illetve mivel nagy a családunk, és mindenki máshol él, ha találkozni szeretnénk velük, kénytelenek vagyunk utazni. De ezt szeretjük, máskülönben unalmas lenne. Szeretünk túrázni is, és Lenkét is, meg a következő gyerekeket is szeretnénk erre szoktatni, illetve átadni nekik ezeket. Lenke már most is nagyon élvezi a kirándulást. Szilárd épp nemrég volt túrázni, mi addig otthon voltunk, és említettem neki, hogy Apa ment magas hegyre túrázni. Rögtön azt válaszolta, hogy menjünk mi is.

Úgy láttam, jártatok Izraelben is. Milyen apropóból mentetek ki?

Böbe: Ez egy hirtelen jött lehetőség volt, és úgy gondoltunk, hogy kár lenne kihagyni. A nővérem és néhány barátja gondoltak egyet, hogy egy hétvégére kimennek Jeruzsálembe. Engem is felhívott, hogy még egy óráig van olcsó repülőjegy, ha szeretnénk, menjünk. Szilárdnak először nem is akartam megemlíteni, mert gondoltam, biztosan „nem” lesz a válasza. De meglepetésemre igent mondott. Pénteken reggel repültünk Tel Avivba és nagy meglepetésünkre esett a hó. Ez minden forgalmat megakasztott. Olyannyira, hogy nem tudtuk, hogyan jutunk el Jeruzsálembe délután 2 előtt, mivel a szállásadónk azt mondta, hogy neki utána a sabbatra kell készülnie.

Ott imádkoztunk Tel Avivban, amikor eszünkbe jutott az aznapi ige: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak.” (Lukács 18. 31). Istenben bízva felültünk a vonatra, és végül fél 3 körül ketten odaértek a szállásra a csapatból. Mi, többiek, pedig sétáltunk a hóban, tavaszi öltözetben, napsütésben. Elég abszurd helyzet volt, de erősen éreztük Isten jelenlétét. Nagyon felemelő élmény volt ottlenni, látni azokat a helyeket, ahol Jézus járt, és ahol meghalt helyettünk. Nekünk a kerti sír volt a legmeghatározóbb hely, ezt mindenkinek ajánlom. Valószínűleg oda temethették el Jézust, egy gyönyörű kertbe.

A Tolnay család az előző interjúban azt kérdezte tőletek, mit terveztek közös házastársi célként, a következő annyi évre, ahány éves házasok vagytok?

A közös házastársi célunk a következő 5 évre, amelyek még biztosan a kisgyermekes évek lesznek, hogy mindig törekedjünk a kettesben töltött időre, és a közös elcsendesedésre.

Most már csak a megszokott zárókérdésem van hátra. Ti mit kérdeztek a következő családtól?

Van-e valami jól bevált módszerük, hogy kisgyerekek mellett hogyan lehet rendszeresen minőségi időt tölteni a házastársunkkal?

Lábánné Hollai Katalin

Egy-házban vagyunk Interjú
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Adámi László 2019. 09. 17. 16:40

    Apai-nagyapai megrendültséggel, örömmel és az ÚR iránti hálával olvastam Böbi és Szilárd őszinte bizonyságtételét. Igen, ahogyan nekünk Zsuzsikát – a fogyatékos leánykánkat – kellett egészen az ÚR kezébe letenni, úgy kellett nekik is Lencsit – magukkal együtt – egészen az Ő kezébe tenni: „Uram, Te válassz, hogy mit teszel vele és velünk, mert az lesz a legjobb!” A Megváltó Úr Jézus Krisztus áldozatában ismertük meg Isten szent szeretetét, és kétségbeeséseink közt is rajta csünghetünk, mint a bogáncs a ruhán: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32)