Szerzetes leszek

Szentségek híján

Milyen szép, amikor az ember eldönti, hogy szerzetes lesz, ráadásul a rend is megvan, ahova menni szeretne. De mi van akkor, ha ez az valaki még csak meg sincs keresztelve?

Ez idáig nem igazán esett erről szó, de nem azért, mert ne foglalkoztam volna vele. Nagyon is foglalkoztam vele. Voltak olyan pillanatok/percek/órák, amikor ordítani tudtam volna, annyira fájt, hogy nem vagyok megkeresztelve. Alkalmanként úgy éreztem, mintha fuldokolnék és a lélegzetvétel nem enyhítené légszomjamat. De talán még találóbb az a hasonlat, hogy kinn voltam a pusztában és Krisztus élő vizére szomjaztam. Éppen csak még nem kaphattam meg.

Persze létezik a vágykeresztség. Ennek a lényege tulajdonképpen az, ha meghalnék mielőtt megkereszteltek volna, akkor is üdvözülhetek. De azért ez nem ugyan az, mint amit a keresztvízzel szolgáltatnak ki…

A katekumenátus (hitmagyarázat) húsvét előtt pár héttel kezdődött. Ezt illetően eléggé csalódott voltam, mert év eleje óta csak húzódott. Eredetileg arról volt szó, hogy nyár elején lehet a keresztelő. Ebből aztán lett nyár vége… azonban nyár végén sem részesülhettem a szentségben.

Akkor elfogyott a türelmem és kibuktam.

Addig nem voltam hajlandó magamért imádkozni, mert önzőségnek éreztem és nem tudtam volna őszintén imádkozni. Augusztus végére azonban már sikerült. Első körben a szeretett szentjeimben igyekeztem részvétet szítani, hogy járjanak közben értem. A Szűzanyát rengeteget kérleltem. Aztán sorra vettem a Szentháromság mindegyik személyét. Kértem, könyörögtem és követelőztem. Még a nővérek is elmondtak értem egy kilencedet, de nem lett meg az a gyors eredménye, amit én akartam.

Amikor október elején közölte velem az atya, hogy három hét múlva megkaphatom a szentségeket, a csillagokat is letudtam volna hozni az égről. Ugrálni, futni és nevetni lett volna kedvem (ha jól rémlik meg is történt). De bármennyire is boldog voltam a közelgő keresztelő miatt, a gonosz nagyon megnehezítette ezt a három hetemet. Még aznap akcióba lendült. Korábban úgy képzeltem, hogy a keresztelő előtti idő a bűnbánatról és az Úr csodás arcának áhítatos szemléléséből fog állni. Hát ezekre nem igazán maradt energiám. A sátán minden erejével azon volt, hogy meghiúsítsa a közelgő eseményt és nagyon ügyesen csinálta. Kizárólag az őrangyalomnak és a Jóistennek köszönhetem, hogy végül, (úgy ahogy) sikeresen kerültem ki belőle. Az utolsó napon csaknem agyrázkódást kaptam, mert szinte percről percre váltakozott az állapotom: hol magasan kegyelmekben úszva, hol pedig a mélyben fuldokolva.

Aztán az atya megkeresztelt, megbérmált és ott, az oltár előtt térdelve felém nyújtotta Krisztus testét és vérét…

Erről az élményről azóta sem igazán tudok írni, de Kodolányi szavait nagyon át tudom érezni:

“Húsvét vasárnapján, töredelmes gyónás és sok imádkozás, bűnbánat után, […] reszketve, szinte önkívületben járult az oltár elé. Ajka rebegett, egész teste elhalt, nem látott és nem hallott. S amikor az ostyát felényújtotta Anselmus fráter, úgy érezte, két erős kar lenyúl érte, megemeli s viszi, viszi fel, a magasba, az egyház boltozatáig, s ő repül boldogan és testetlenül, mint valamikor, régen, nem tudja, hol, s nem tudja, mikor…” – Kodolányi János: Boldog Margit

Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény.
A
régi megszűnt, valami új valósult meg. (2Kor 5,17)

Pusztai Renáta

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás