Szerzetes leszek

Szerzetes leszek – Fogadtatás

Szintén gyakori kérdés, hogy a családom és a barátaim hogyan fogadták a nagy hírt: szerzetes akarok lenni?

A párom – volt párom, azóta keresztapám 🙂 – biztosított róla, hogy szívesen elkísér, amikor elmondom a szüleimnek. Ezt a felajánlást édesapámék esetében igénybe is vettem. Nagyon rákészültem a dologra. Nagyjából úgy, amikor az ember tudja, hogy mindjárt jön egy nagy széllökés vagy egy vízhullám. Megfeszítettem az izmaim, hogy keményen ellen tudjak tartani, és… és nem jött sem széllökés, sem nagy hullám.

Azóta is elképedek, hogy mennyire jól fogadta a családom.

Szerintem jobban, mint ahogyan a legtöbb keresztény családban történt. Nyilván nem értik, de abszolút elfogadják, hogy ha ezt akarom, akkor csináljam. Nagyon meglepődtem, hiszen előzőleg annyi helyen olvastam, hogy milyen nehéz volt a szüleikkel, miután meghozta a döntést.

Persze a munkahelyemet illetően is voltak félelmeim, bár ott már volt pár ember, akikkel még a gondolkodás alatt megosztottam a „titkom”. Mivel a volt párommal egy helyen dolgoztunk, hamar kiderült a dolog, annak ellenére, hogy nem akartam híresztelni. Hiszen hivatalosan is szakítottunk, és hát „ezek a tűzoltók pletykásabbak, mint egy hímzőegylet.” Természetesen a volt párom „kapta az ívet” amiért a barátnője apáca akar lenni. Én azonban csak érdeklődő, és elfogadó szavakat kaptam.

De mégis hol van az a bizonyos üldöztetés, amiről Jézus beszél?

Néha elgondolkodom, hogy ennyire jó keresztény vagyok? Vagy inkább ennyire rossz, hogy nincsen részem üldöztetésben? De ha elolvassuk az evangéliumokat, látjuk, hogy Jézust a működése alatt milyen hatalmas tömeg követte. Több ezer ember vette körül és leste a szavait. Persze voltak, akik már akkor is áskálódtak, de nyíltan a szemébe nem igazán mondták meg véleményüket. Csak amikor eljött az idő, akkor fordult mindenki ellene. Még az apostolok is elfutottak, csak néhányan maradtak vele a kereszt lábánál is. És néha már most is érzek szellőket a nagy nyugalomban. Az egyik nővér pedig nagyon határozottan állította, hogy amikor már pár hónapja a monostorban lakik a jelölt és látják, hogy még mindig nem költözik haza, na akkor még a legszéthúzóbb szülők is össze tudnak fogni, hogy meggyőzzék lányukat, menjen haza.

Azért most sem minden rózsaszín.

A két legjobb barátom, akikről azt hittem, hogy örökre a barátaim maradnak, elfordultak tőlem a megtérésemet követően.

Ez persze nagyon fájó volt, sőt még most is az. De legalább alkalmat adnak arra, hogy folyamatosan gyakoroljam az irgalmat…

Sok új barátságot kötöttem. Különleges embereket ismertem meg (elvégre minden ember különleges). Sok ember vesz körül, akiknek gyönyörködhetem az értékeiben és borzasztó hálás vagyok ezért. Ateisták, protestánsok és persze katolikusok egyaránt vannak körülöttem.

Az ateisták barátságáért vagyok talán a leghálásabb, hiszen annyira megtisztelő a számomra, hogy tudják rólam, apáca leszek, ők pedig nem hiszen Istenben, mégis fontos számukra a barátságom és adnak a véleményemre.

Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött.
S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legkisebbnek is azért, mert
az én tanítványom: bizony mondom nektek, nem marad el jutalma. (Mt 10,40-42.)

Pusztai Renáta

Még nem érkezett hozzászólás