Egyéb, Szerzetes leszek

Szerzetes leszek – A gonosz

Megtérésem után az első komolyabb találkozásra a gonosszal májusban került sor. „Minden összejött” – ahogy mondani szokták. Előzőleg hirtelen kerültem nagyon magasra, mert úgy volt, hogy mehetek meglátogatni egy rendet, de aztán ezt lemondták. Egy másik helyről pedig már egy ideje csönd volt, és csak pár sorban annyit kaptam éppen akkor, hogy mostanában nem tud írni. Ekkor betegen voltam otthon, ráadásul egyedül. Tökéletes célpont a kísértő számára.

Egyedül éreztem magam. Teljesen egyedül. Úgy éreztem, hogy nem tartozom sehova. Akkor már a barátaim elfordultak tőlem, nem tartoztam a „pogányokhoz”, de még nem tartoztam az Egyházhoz sem. Úgy éreztem, hogy hiába imádkozom, Isten nem hallgat meg, mert még csak meg sem vagyok keresztelve. Csak kondulást hallottam magamban. A szentmisén sem változott semmit ez az érzés.

Csak ültem ott a padban, de úgy éreztem, hogy az egész, ami eddig történt tévedés volt.

„Nincs Isten. Nincs értelme az imának. Mégis mit képzeltem, hogy szerzetes legyek?”

Három napig csak feküdtem az ágyban és néztem a filmeket egymás után. Poppcorn, sör és cigaretta fűszerezte ezt a „csodás” tevékenységet. (Ez különben tökéletes módja, hogy az ördögöt győzelemre vezessük.) Ha magunk alatt vagyunk, ha egy kísértéssel kell megküzdenünk, akkor azzal, hogy nem tagadjuk meg magunktól az élvezeti cikkeket, csupán a kísértőt erősítjük.

Egy nagyon jó módszert tudok az ilyen esetekre:

  1. Ismerjük fel, hogy kísértéssel nézünk szembe
  2. Hozzuk meg a döntést, az eszünkkel és a szívünkkel is, hogy Jézust választjuk
  3. Jézus segítségével harcoljunk. Maradjunk állhatatosak az imában és ragadjunk meg minden lehetőséget, ami csak erősíthet: Szentírás, szentségimádás, Szentgyónás, Szentáldozás, lelkivezetővel beszélgetés, lelkigyakorlat, böjt, zarándoklat, …

A „szerencsém” az volt, (nem hiszek a szerencsében, csak a gondviselésben) hogy abban a néhány napban – igaz, eléggé elhagytam magam – a szokásos imáimat elmondtam, még ha fölöslegesnek is éreztem. Ezek az imák rengeteget segítettek kijutni ebből az állapotból.

A harmadik nap reggelén össze kellett szednem magam, mert aznap jött haza a párom egy képzésről. Nem akartam, hogy ilyen szétcsúszva lásson, nem akartam neki magyarázkodni. Elhatároztam, hogy addig fogok imádkozni, amíg nem történik valami (vagy amíg haza nem ér a párom, ehhez pedig volt még vagy nyolc órám).

Letérdeltem a földre és két órán keresztül mondtam a rózsafüzéreket, litániákat és egyéb imádságokat. – Akkor még leginkább csak kötött imákkal imádkoztam. – A térdem már nagyon fájt, de nem voltam hajlandó abbahagyni, vagy akár testhelyzetet váltani. Mindent bevetettem, ami csak eszembe jutott. Az Úr pedig megkönyörült rajtam. Megszabadultam a kísértéstől és megadta a szemlélődés ajándékát. Még további fél órát sütkérezhettem az Ő jelenlétében. Akkor már persze a térdem sem fájt.

Felismerés, döntés, kitartás. Persze egy kísértés nem mindig oldódik meg két óra térdepléssel. De ha egy hétig, egy hónapig vagy egy évig tart is, az Úr bőségesen megjutalmazza a kitartásunkat. Az én esetemben a legnagyobb kegyelem, az volt, hogy megtanultam, jöhet bármilyen kísértés, érezhetem magam bármilyen rosszul, bármilyen üresnek és bármennyire messze Istentől, tudom, hogy az nem a valóság és ki kell tartanom Mellette.

Józanok legyetek és vigyázzatok.
Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.
Erősen álljatok neki ellen a hitben (1Pét 5,8-9)

Még nem érkezett hozzászólás