Tízezren a 777-ért kampány
Szerzetes leszek

Szerzetes leszek – Az első lépések! – Bal, jobb…

A Szerzetes leszek sorozatunkban Pusztai Renáta meséli el hivatásának történetét.  Az első részt itt, míg a második fejezetet itt olvashatjátok, most pedig jöhet a harmadik!

Az első szentmise után megfogadtam, hogy soha többé nem megyek templomba. Ezért aztán a következő vasárnap ismét a hideg templom padjának párnáját koptattam és a keresztre feszített Jézussal szemeztem.

Azon a napon volt napra pontosan egy éve, hogy elhunyt újdonsült párom nagyanyja. Persze ilyenkor az ember nem mondja azt, hogy „akkor sem megyek el veled a templomba”. (Nice timing, Jesus!) A fiatal és közvetlen káplán kicsit megoldotta a tartózkodásomat, (Hogy léteznek fiatal, jóképű, jófej papok is?!?) na meg persze az alkalom is meglágyította kőszívemet.

Ezek után pedig valahogy kimondatlanul is alap lett, hogy vasárnaponként misére jártunk. Furcsa szedett-vedett tákolt hitemet jófejségből alázatosságból átkonvertáltam az övéhez hasonlóvá, hogy tudjunk róla beszélni. Vagyis a nagyobb erőt, amit hittem, hogy létezik elneveztem a kedvéért Istennek, meg ilyenek. Innentől viszont észre sem vettem, hogy ahogy megtudtam többet az Ő Istenéről azt automatikusan „beépítettem” a saját hitembe.

Egészen egyszerűen nem találtam benne hibát.

Friss kapcsolatunk nem nélkülözte a mai korra jellemző bűnöket. Bár azóta sem értem, hogy neki ez hogyan állt össze, hogyan férhetett bele, hálás vagyok érte, mert sajnos akkoriban nem lettem volna hajlandó másra. Megtérésemben nagyon nagy segítségemre volt, csak hálát adhatok mindazért, amit tőle kaptam – elengedhetetlen szerepe volt.

Egy hónappal azután, hogy szerettem volna sikoltozva kirohanni a templomból, a barátomnak szolgálatban kellett lennie vasárnap.

Sokat rágódtam rajta, hogy ezek szerint „Le fogok maradni a miséről?” Zavart ez a gondolat, nagyon szerettem volna ott lenni, pedig semmit nem értettem az egészből.

De szerettem az énekeket (Igen, a hozsannás, orgonás énekeket!) és érdekelt a prédikáció is. Így aztán az Ő egyik barátjával mentem el. Nemsokára már hétköznaponként is eljártam misére, bár szinte mindig egyedül kellett mennem, mivel a párom igényeit bőven kielégítették a vasárnapi alkalmak.

Jelentkeztem hittanra is, igaz először még nem a keresztség volt a célom, csupán az ismereteim bővítése. De amikor az atya arról beszélt, hogy húsvétkor talán már lehet keresztelő, tetszett a gondolat, hogy az Egyházhoz fogok tartozni. Elkezdtem olvasni a Bibliát. Azt gondoltam, ebben minden egészen egyértelmű, akár egy regényben. Amikor pár hónappal később valaki azt mondta, hogy még valószínűleg nem sokat értek belőle, fel voltam háborodva. „Ennyire gyengeelméjűnek tűnök? Mit nem lehet ezen érteni?” Persze most már látom, hogy igaza volt.

Isten úgy vonzott, akár éjjeli lepkét a lámpafény. Adventben a rorate misék, és a lehetőség, hogy a győri székesegyházban, illetve a bencés szerzetesekkel zsolozsmázhattunk nagyon felvillanyoztak. Abbéli vágyamat fejtettem ki, hogy milyen jó lenne minden napot misével kezdeni és zsolozsmával zárni. (Nem mintha fogalmam lett volna arról, hogy mi az a zsolozsma.) De a valóság letört:

Egy világi ember nem teheti meg, hogy ennyit ücsörögjön a templomban.

Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus krisztusba vetett hit révén.
Isten ugyanis a hit által tett igazzá. (Fil 3,9.)

Pusztai Renáta

1 Komment

  • Válasz Katalin 2017. 03. 20. 13:33

    Köszönöm a közvetlen írást, alig várom a következő részt!