Szerzetes leszek

Szerzetes leszek! – Meghívás és döntés(ek)

Folytatódik a 777 népszerű sorozata, a Szerzetes leszek! Pusztai Renáta minden szerdán mesél nekünk arról, hogyan tért meg, hogyan alakult ki küldetéstudata, és hogyan mondott rá igent.

Karácsony előtt pár nappal meglátogattuk a párom egyik pap barátját. Akkor már hajlandó lettem volna igent mondani, ha megkéri a kezem, így nagyon is tetszett, ahogyan az atya ugratta őt, hogy ezt tegye is meg. Az egyik délután, mikor az atya és a párom is elvonultak délutáni szunyókálásra, ketten maradtunk egy ottani fiúval, aki a plébánián szokott besegíteni. Azt mondta, hogy a barátnője valószínűleg szerzetes lesz.

„HOGY MICSODA???”

Képtelenségnek tűnt, hogy valaki, akinek szerető párja van, szerzetes akarjon lenni. Megdöbbenésemnek természetesen hangot is adtam, de ahogy kimondtam, a következő szavaim már így hangzottak:

hirdetés

„Hát végülis…”

Elvégre Isten az, aki minket a legjobban szeret, és akit mi a legjobban szeretünk… vagy legalábbis kellene, hogy szeressünk. Innen nézve pedig teljesen logikusnak tűnt a dolog. (Még jó, hogy nem minden hívő gondolkodik ilyen logikusan, különben hamar kihalnánk.)

Olyannyira logikusnak, hogy onnantól fogva képtelen voltam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy talán nekem is szerzetesnek kell lennem.

Amikor ezt az atya megtudta, már nem is szorgalmazta annyira az eljegyzést. Azt mondta, hogy „Akkor legyél szerzetes!” És a kezembe nyomta az egyik rend kiadványát.

A párom az első pillanattól komolyan vett és végtelenül megértő és segítőkész volt. Igazság szerint még most sem értem, hogy ő hogyan vehette ennyire jól a dolgot. Mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy valaki a szerzetességen gondolkodik. Bár azt megértem, hogy neki kapóra jött a lehetőség, hogy lassítsunk, ugyanis Ő nem volt annyira biztos a kapcsolatunkban, mint én.

Ahogy hazaértünk a vendégségből azonnal a laptop elé ültem és szerzetesrendeket kezdtem böngészni. Annyi elképzelésem volt az egészről, hogy csupán Istent akarom viszont szeretni, amennyire tőlem telik. És még egy: legyen habitusuk* és az a habitus még véletlenül se legyen fekete, de lehetőleg legyen fehér. (Micsoda magasztos gondolatok.)

Egészen biztos voltam benne, hogy néhány hét alatt meg fogom hozni a döntést. (Elvégre ez csupán annyi, mint eldönteni, hogy kitanulok-e egy szakmát, nem igaz?) Pár nappal karácsony után egy este már elegem lett a gondolkodásból. Elhatároztam, hogy családom lesz. Írtam is a páromnak, hogy milyen boldog vagyok. De Isten nem hagyta, hogy ilyen egyszerűen lerázzam magamról. Még azon az éjjel álmomban láttam magam, amint beköltözöm a kolostorba és felöltöm a fehér habitust. Ez eléggé eltántorított iménti elhatározásomtól…

Legalábbis néhány napra. Ugyanis újév első napján a reggeli havazást meglátva meghatottan ismét a család mellett döntöttem. Ezúttal azonban a templomba vezetett az utam. Hálát adtam Istennek, hogy lehet családom. Aztán betévedt az egyik atya a templomba. Áradozni kezdett, hogy mennyire szép a tabernákulum meg a karácsonyi díszben pompázó templom. Talán csak az én képzeletem magasztalta fel úgy azt a pillanatot, de az elhatározásom mindenesetre tovaszállt.

Végre megértettem, hogy nem fogom tudni ilyen egyszerűen meghozni a döntést.

Ezeket követően beszéltem egy atyával a hivatásról és írtam egy rend hivatásgondozójának is. Bár a párom rengeteget segített – akkoriban tulajdonképpen ő volt a lelkivezetőm – hiteles „szakmabeli” segítségre is szükségem volt, akivel megtudtam beszélni a felmerülő kérdéseket. El kellett fogadnom, hogy eldönteni, van-e hivatásom és azt választom-e nem két nap, de nem is két hét. Bár féltem tőle, de úgy is eshetett volna, hogy évekig tart majd meghoznom a döntést. De a legfontosabb, hogy mindenek előtt a Szentlélek segítségét kellett kérnem.

Mert boldogtalan, aki megveti a bölcsességet és a fegyelmet:
hiú a reményük, hiábavaló a fáradozásuk, hasztalanok a tetteik. (Bölcs 3,11.)

*habitus: Az az „egyenruha”, amit a szerzetesek hordanak. Olykor „csuhának” is szokták hívni. Ilyen ruhája nem minden szerzetesrendnek van. Az apostolkodó rendek többségének nincsen, illetve vannak olyanok is, akiknek van ugyan habitusuk, de gyakran nem hordják.

Szerzetes leszek – következő rész jövő szerdán este!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás