Egyperces gondolatok az anyai élet vidám, felemelő, vágyott, olykor tehetetlen, máskor inspirált pillanatairól.
Kategória
Lábánné Hollai Katalin
Egyperces gondolatok az anyai élet vidám, felemelő, vágyott, olykor tehetetlen, máskor inspirált pillanatairól.
Nem olyan régen betöltöttem az utolsó XX-es életévemet és ezzel együtt a köszöntésekkor kedvesen emlékeztettek, hogy jövőre már 30 leszek. De ne aggódjak, mert az is csak egy szám. Őszintén szólva nekem mindeddig meg sem fordult a fejemben, hogy aggódnom kellene a korom miatt. Vajon miért izgat az életkor annyi embert? Miért olyan nehéz szembenézni az évek múlásával?
Szilveszterkor ünnepeltük a hatodik házassági évfordulónkat, így most javában rójuk a hetedik évet, amitől rengetegen félnek. Úgy tartják, ez a házasságok egyik kritikus éve, ilyenkor sokan válnak. Jegyesoktatóként tudom, hogy nem teljesen alaptalanok az aggódó hangok, de szeretnék néhány biztató szót írni azoknak, akik mostanában lépnek a hetedik évbe.
Megdöbbent, felemel, vigasztal és küld, hogy indulj és te is cselekedj. Ezt mind egyetlen könyv és a benne rejlő életút, az Istennel járás bizonyságtétele adja. Régen olvastam ennyire inspiráló és szemléletformáló könyvet hús-vér emberről.
Még januárban írtam arról, hogy nyárig elolvasom ismét a Bibliát. Erős vágyat éreztem, hogy megint átéljem az Ige inspiráló hatását, amivel előzőleg is áthatotta az életemet. Ahogy akkor, most is hatalmas változások indikátora lett.
Bő egy éve élünk a koronavírus árnyékában, mely hosszú évtizedek óta nem érintette ekkora tömegek mindennapjait világszerte. Nehéz a bezártság, a sok korlátozás, a türelmetlen várakozás, a rokonok és barátok elvesztése, maga a vírus és még megannyi dolog, de azt hiszem a legnehezebb ebben az időszakban félelem nélkül élni.
A filmek jól ismert mondata: 1 évvel később. Rendszerint ilyenkor jön a megnyugtató fordulat, a katarzis. Szó, ami szó, ha 1 éve valaki azt mondta volna, hogy ott leszek, ahol most vagyok, nem hittem volna el. Nade mihez képest telt el egy év? 2020. március 31-én jelent meg a könyvem a meddőség kapcsán, és azóta fordult egyet a világ.
Sokszor gondolkodom azon, hogy mi alapján mondjuk egy bizonyos dologra, hogy az Isten ajándéka. Legtöbbször az ajándék alatt csodás, vágyott eseményekre, tárgyakra gondolunk, de Isten mintha kicsit másként gondolkodna erről.
Emberi természetünkhöz hozzátartozik, hogy szeretünk mindent felcímkézni és beskatulyázni. Úgy érezzük magunkat komfortosan, ha tudjuk, mi micsoda, mert így az új dolgokat is könnyen tudjuk kötni valamihez és nem olyan félelmetesek az ismeretlen dolgok. Ez a képesség egyébként nagyon fontos a hatékony tanuláshoz is, így nem mondanám, hogy mindenestül rossz dolog, de most mégis egy káros aspektusára szeretnék rávilágítani.