Interjú, Lábánné Hollai Katalin

Korral haladni, Krisztusban maradni – interjú Szabó Balázs gospelzenésszel

Szabó Balázs első ránézésre a keresztények egyik skatulyájába sem fér bele, hiszen tornacipőben, hasított nadrágban és bőrdzsekiben járja az országot, és így evangelizál. Dalaiból és a tanúságtételéből áradó erő és béke azonban kivételes Istenkapcsolatról árulkodik. 

Mindig is keresztény voltál vagy volt az életedben egy fordulópont, ami Istenhez vezetett?

Keresztény családba születtem, amit most, felnőtt fejjel már úgy látok, hogy jó alapot adott. Természetes volt számomra, hogy az Úristen megszólítható. Aztán a kamaszodással az én kálváriám is kezdetét vette. Az 5 éven át tartó vargabetű nemcsak azzal járt, hogy nem jártam templomba, gyülekezetbe, hanem egyszerűen alkut kötöttem az Istennel – a saját magamban és a másokban való csalódottságom miatt -, ami egyszerű alku volt: Ő békén hagy engem, én pedig Őt. Egyszerűen csak hagytam, hadd sodorjon az ár magával. Éveken át fogyasztottam napi szinten könnyű drogokat, és dühöngtem, amikor az Isten nem hagyott nyugton…

hirdetés

Nem csinált Ő igazán semmit. Nem bántott, nem alázott, nem piszkált. Csak mindig vissza-visszatért a gondolat, az érzés, a biztos tudat, hogy szeret engem. Igen, szeret. Azzal együtt, annak ellenére is, amiket tettem, ahogyan éltem.

2001. nyarán, amikorra túl voltam már lelkészekkel vívott csatákon, szószékről hirdetett elvárásokkal szembeni harcokon és már nem érdekelt semmilyen külsőség, semmilyen felekezet, semmilyen vallás, na, akkor történt a nagy találkozás.

Csak egy “egyéjszakás kalandnak” gondoltam… Nem tudom másként mondani, egy látomásom volt, mint egy angyali jelenés, úgy jelent meg mellettem a nyári éjszakában Jézus. A szemeit most is látom magam előtt. Nem szólt, csak nézett. És ott, akkor, abban a pillanatban iszonyú kettősség volt bennem. Egyrészt tudtam, hogy egy mocsok vagyok, bűnös – pedig utálom ezt a kifejezést -, akinek szüksége van feloldozásra, megbocsájtásra. Ezzel szöges ellentétben pedig a “mennyekben” éreztem magam, mert éreztem és tudtam, hogy Jézus annyira szeret engem, mint senki más a világon. Nehéz egy írott interjúban jól visszaadni a megélésemet, de ez az éjszaka aztán mindent megváltoztatott. Ebből a kezdeti “egyéjszakás kalandból” táplálkozom immáron 18 éve; ebből írom a dalaim jelentős többségét.

A Krisztussal való találkozás nyomot hagy az ember életében – ebben egészen biztos vagyok. Tapasztalatból mondhatom.

Talán ezért sem mindig hívom megtérésnek a Krisztushoz fordulást, hanem inkább visszatérésnek. Vissza a kezdethez. Vissza a rendhez, az igazi élethez.

Szembetűnő, hogy te nem állsz be az “átlagos keresztények” sorába az öltözködéseddel, stílusoddal. Ez is missziós eszköz?

Ezen még nem gondolkodtam… Azt gondolom, hogy nincs bennem semmi extra. Az viszont nagyon tetszett, amikor az egyik nővér úgy fogalmazott velem kapcsolatban, hogy “több ilyen tornacipős szentre volna szükség”.

Nem tartom magamat sem szentnek, sem sztárnak. Csak egy botladozó, de kegyelmet nyert ember vagyok.

Az tény, hogy odavagyok a sportcipőkért, és a hasított nadrágokat is szívesen viselem, de hogy ez ne lenne átlagos… azt nem tudom. Szerintem inkább a kisugárzásom, a karizmatikus kiállásom lehet a “másság” oka. Ezt viszont egyáltalán nem bánom.

A célom az, hogy bárhol álljak is a színpadon, világos legyen, hogy te és én, illetve a kedves közönség és én, teljesen egyformák vagyunk. Nem vagyok jobb, kimagaslóbb – mivel elég alacsony vagyok, erre amúgy sincs sok esély -, mint bárki más. Egyszerűen csak szeretném, hogy az Isten engem körülölelő szeretete rajtam keresztül másokat is elérhessen. Az, hogy ezt nem a megszokott liturgikus keretek között teszem és élem meg, az más kérdés. Szerintem ez így van jól. A templomok, gyülekezetek falain kívül kezdődik az igazi misszió.

Mi inspirál az újabb és újabb dalok írására? Miből meríted az ihletet, a saját életedből, helyzetekből, a Bibliából?

A dalaim mind egy tőről fakadnak – ez az alapvető kiindulási pont. Már fiatal kölyökként is igyekeztem dalokat írni, de az igazság az, hogy 2001. nyarán, amikor valóban találkoztam Krisztus szeretetével, akkor vált világossá számomra, hogy Ő a forrás, Ő az origó, a kiindulási pont és a cél is.

Nem érdemes másról írni. Csak Róla, a nagy Ő-ről.

Sokszor a dugóban ülve jön egy gondolat; de van, hogy egy reklám, vagy egy mozifilm indít el valamit bennem, máskor pedig egy prédikáció, vagy egy élethelyzet adja egy-egy dal kiindulási alapját.

Keresztény emberként azt gondolom, talán a felelősségem is az, hogy gondolkodjak, előadóként pedig, hogy meg is fogalmazzak gondolatokat az élet-halál, születés-elmúlás tekintetében. Engem is foglalkoztat a szerelem, a boldogság. Én is küzdök. Elesek, aztán igyekszem fölkelni és továbbmenni. Az öröm, a bánat, a gyász, a fájdalom nekem is az életem része. Ha van különbség – de nem kell, hogy legyen – köztem és valaki más között, akkor talán annyi, hogy bennem Krisztus kegyelméből ott dolgozik a remény, a szeretet, az élet, a föltámadás ereje. És ezek miatt tudok megírni szomorúságot, vagy boldogságot. Fohászt és hálát.

A családod is inspirál?

Kell, hogy legyen múzsa az ember életében… Ezért is írok áthallásos dalokat. A lényeg éppen az, hogy amit én megírok valamilyen inspiráció hatására, az a dal hallgatóihoz is elérjen, rájuk is hasson. A legjobb az, amikor a hallgatónak totálisan mást jelent a dal, mint nekem. Megírom a dalt, ami egyszerre lehet szerelmes dal horizontális és vertikális irányba is… A célom, hogy az evangélium úgy legyen benne a dalaimban, hogy a templomba nem járó, Bibliát nem olvasó hallgató is kapjon belőle valamit. Általában megfigyelhetőek a krízis-katarzis hullámok a dalaimban. Ilyen maga az élet is.

Volt egy komolyabb autóbaleseted. Mi vezetett a balesethez és hogyan, miben változtál meg annak hatására?

A balesetem 2018 tavaszán nagyon megrázott. Összeütköztem egy másik autóval – épp egyik koncertemről voltam úton a másikra -, és felborultam. Az agyam blokkolta a nagy részét, máig sem emlékszem pontosan, mi történt, de még álmodom vele. Nem kellemes. Talán őrültségnek hangzik, de ez a “seggreülés” kellett ahhoz, hogy ma például beszélgessünk. A világon talán a “Miért?” a legtöbbet elhangzó kérdés. Én is feltettem, és rájöttem, hogy az Úristen nem hazudik, nem okoz csalódást – akkor sem, ha másként alakulnak a dolgaim, mint ahogyan azt én elképzeltem.

Isten végig velem volt. Reggeltől zakatolt a fejemben egy mondat “Balázs, ma baj lesz”.

Az Úristen nagyon jól tudta, hogy mi fog történni. És igen, megengedte, hogy leüljek… de alám tartotta azt az óvó, szerető kezét, hogy megőrizzen a haláltól. Ugyanakkor hihetetlenül megrázó volt szembesülni a halál közelségével. Nagyon gyorsan kijózanított. Tudtam, hogy új esélyt kaptam. Ismét újjászülethettem. Kellett ez a tragédia ahhoz, hogy újra csakis az Úristenre hagyatkozzak, és ne a saját elképzeléseimet erőltessem. Kellett, hogy rájöjjek arra, hogy nem húzhatom az időt. Nem lehet ímmel-ámmal evangéliumot hirdetni, hanem határozottan, egyértelműen kell képviselni a csodát: Van bűnbocsánat, van élet, van békesség, van helyreállás. Akkor is, ha fizikai síkon mást mutat a körülmény, az Isten akkor is szeret és akkor is kegyelmet ad.

Ma már nem kérdés számomra, hogy az előadások és koncertek során elhangozzon-e a kérdés: Ki az, aki szeretne Jézus mellett döntést hozni? Ki az, aki szeretné kérni, hogy bocsássa meg a bűnöket, adjon kegyelmet és örök életet? A kérdés már önmagában is szembesít – elsősorban engem, aztán a hallgatóságot is. És ez a szembenézés az, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az Élet Útján járhasson tovább az ember.

Úgy tudom az iskolákban is fontos missziós tevékenységet végzel.

Elsősorban egyházi fenntartású iskolákból érkeznek a meghívások a Rendhagyó Osztályfőnöki órákra és Iskolakoncertekre, amelyeket most már, különféle formákban 6. éve tarthatok. Van, hogy iskolai csendes napokra hívnak, ezek általában “falkidöntős” ünneplésben végződnek, ugyanis Szabó Balázs és a csendes nap az két külön véglet.

Egészen rendhagyó ez a misszió. Mi motivál téged ebben?

“Korral haladni, Krisztusban maradni” – így szoktam mondani. A diákokat – lássuk be, – sokszor nem tudjuk a liturgikus, vasárnapi istentiszteleti formában megszólítani. Ezért szeretném, hogy a saját “nyelvükön” hallhassák az Örömhírt. Az előadásokon, akár prózai, akár zenei legyen is a műsor, mesélek az életemről. Számtalan vicces és komoly, vidám és sírós esemény volt már eddig is, amiken keresztül rá tudtam a dalok között mutatni arra, hogy mennyire szereti az Isten az embert. Ezek az előadások egyfajta alternatíva, egy segítség ahhoz, hogy megláthassuk a saját életünkben is azt, hogy nem vagyunk egyedül, akkor sem, ha úgy tűnik.

Hogyan épülnek fel ezek az “órák”?

Az iskolai előadások sora, bár a váz adott – korosztályok szerint illeszkedik a történetek sora a hallgatósághoz -, mégis mindegyik rendezvény más, hiszen a cél az interakció. Van, ahol könnyebben oldódik a hangulat, máshol komolyabb témákról is szó kell, hogy essen, például drog, dohányzás, szexualitás, abortusz. Kihívás, de egyben óriási öröm is, hogy ezt a munkát végezhetem.

Milyen iskoláknak való ez a rendhagyó lehetőség?

Mindegyiknek, aki nyitott, vagy éppen érdekelt abban, hogy az Evangéliumot hallhassák a diákok mai, korszerű, fiatalos stílusban.

Hogyan viseli a családod, hogy annyit utazol, híres ember vagy? Van rájuk elég időd?

A családi életünk talán nem teljesen szokványos, de ebben nőnek föl a srácaim. Megszokták azt is, ha együtt utazunk, azt is, ha időnként csak én vagyok távol. Egyáltalán nem tartom magamat híres embernek, bár a legkisebb lányom (5 éves) nemrégen azt mondta: “Apa, te most nem vagy énekes, hanem ide kell ülnöd, és én kifestem a körmödet!” Mondanom sem kell, ilyenkor, bármennyire is komoly férfi az ember, bizony ellenkezés nélkül leül és végignézi, ahogy rózsaszínűvé lesz mind a 10 körme.

Nagyon törekszünk arra, hogy elegendő időt töltsünk együtt. Erre vannak apa-fiú, apa-lánya napjaink, vagy éppen családi kirándulások, de egy – néha napján – szabad szombat délutáni kerti sütögetés is kiváló alkalom a kapcsolat ápolására. Igazán ki tud szakítani a rohanásból, ki tud kapcsolni, amikor együtt a család. Számomra a család a legszentebb és legfontosabb közösség.

Lábánné Hollai Katalin

Fotók: Karsai Martino (Martino Photography), stáb

Még nem érkezett hozzászólás