#wifetalk, Interjú, Kunszabó Anna, Kunszabó Eszter, Lábánné Hollai Katalin

#wifetalk – Három feleség, három válasz

Akik régóta követnek bennünket, azok tudják, hogy szeretünk őszintén beszélni a saját nehézségeinkről, és azokról a tapasztalatokról, amikkel különféle élethelyzeteinkben gazdagodtunk. Ebben az interjúban nem egy, hanem rögtön három szerkesztőségi tagunkat kérdeztük a házasélet örömeiről és nehézségeiről. Lábánné Hollai Katalin, Kunszabó Anna és Kunszabó Eszter őszinte válaszait olvashatjátok.

Voltak irreális elvárásaid a házassággal kapcsolatban, amikről csak később derült ki, hogy irreálisak?

Kata: Azt hiszem a takarítással kapcsolatos elvárásaim eléggé irreálisnak bizonyultak. Biztos voltam benne, hogy a “gyakran kicsit” takarítók táborát fogom erősíteni, de be kellett látnom, hogy a “ritkán, gyorsan és nagyot” csapatba tartozom.

Anna: Pár hétig minden reggel korán keltem, hogy több fogásos ebédet főzzek munka előtt. Nos, ez nem volt hosszútávon nyerő ötlet. Időbe telt, míg kitapasztaltam, mire mennyi idő és energia jut. Az volt kicsit irreális, ahogy a hétköznapok gyakorlati részét előre elképzeltem. Ezen persze túllép az ember lánya.

Eszter: Irreális elvárásaim talán nem voltak, mivel tudtam, hogy a házasság önmagában nem egy tökéletes élet ígérete. Nagyon szeretjük azt gondolni, hogy „Most rossz/nehéz de ha „xy” meglesz, akkor aztán sokkal, de sokkal jobb lesz”. Aztán mikor elérkeztünk oda, hogy „xy” meglett, akkor észrevétlenül elkezdjük újra a következő időszak kezdetében látni a megoldást, ahelyett, hogy élveznénk a jelen pillanatot, vagy mindent megtennénk azért, hogy a jelen pillanat mégse legyen olyan rossz.

Azt hiszem a házasságot is sokan úgy látják, mint a megváltás pillanatát, amitől majd minden jobb és szebb lesz. De ez is olyan, mint minden más: csak akkor működik jól, ha beletesszük a szükséges energiát. És ha ezt megtettük, az életünk akkor sem lesz tökéletes, hiszen a tökéletes élet nem létezik.

Hogyan szakítotok egymásra időt a férjeddel? Hogyan ápoljátok a kapcsolatotokat?

Kata: Pont az idei évben ez nagyon tudatos volt részünkről. Létrehoztunk egy táblázatot, ami ki van rakva a hűtőnkre, és abban jelöljük, hogy melyik este, illetve hétvégén melyik napon milyen program van. A szabad estéket/napokat pedig egy szívvel jelöljük. Azt tűztük ki év elején, hogy minden héten kell egy szabad hétköznap estének és egy szabad hétvégi napnak lennie.

Anna: Visszatekintve arra az időszakra, mikor még csak ketten voltunk, nagyon kényelmes volt, hogy akár valahova kimozdulva, akár a saját fészkünkben randizhattunk. Az akkoriban megszeretett itthoni randiestékből táplálkoznak most a fektetés után összedobott sajttálak, késői vacsik, lábáztatós filmezések, közös főzések és hasonlók. Mindig szerettünk nagyokat sétálgatva beszélgetni, ezt most olyan időpontban tesszük, mikor tudjuk, hogy mindkét gyerek nagyot alszik majd a babakocsiban. Meg kell ragadni a lehetőségeket!

Életünknek ebben a szakaszában kevesebb időt tudunk kettesben tölteni, ám azt a közös tapasztalatot, amit új életek létrejöttének csodálásával szerzünk, nem cserélném el a világ legromantikusabb programjaiért se. A gyerekekkel töltött idő is építi a kapcsolatunkat, hiszen nap mint nap megújuló szerelmet és tiszteletet ébreszt bennem az, hogy ő milyen nagyszerű édesapa.

Eszter: Az esküvő előtt sokan figyelmeztettek minket arra, hogy nehogy azt gondoljuk, hogy csak azért mert mostantól együtt élünk, könnyebb lesz egymásra időt szakítani. És ez tényleg így van. Elképesztően könnyű úgy végigcsinálni egy hetet, hogy alig találkoztok minőségileg, és csak úgy „eléldegéltek” egymás mellett. Éppen ezért nagyon fontos a tudatosság az esküvő után is. Mi nagyon szeretünk „időt lopni”, vagyis olyan időt felhasználni a minőségi együttlétre, ami szemmel láthatóan nem kínálkozik, mint lehetőség. Például nagyon szeretünk gyalog hazajönni a közösségi alkalmak után, így 40 percet végig beszélgetünk, ahelyett, hogy 15 perc alatt hazarobognánk. Vagy ugyanígy a heti bevásárlásokkor is gyalog közelítjük meg a boltot, ami így 35 perc séta és beszélgetés, 10 perc villamosozás helyett. Igyekszünk tartani magunkat a heti egy fix randiesthez is, bár ebben még van hova fejlődnünk. Illetve fontosnak tartjuk, hogy olyan évente kétszer kettesben elutazzunk egy hosszúhétvégére, ilyenkor 3-4 napon keresztül tényleg csak egymásra figyelünk, ami teljesen feltölt minket.

Eszter és Barna – a képet Orbán Gellért készítette

Mi az, amit a házasságod első évében tanultál? Mi az, amit a második évben?

Kata: Az első évben azt hiszem inkább csak élveztem a házasságunkat. Összeszoktunk, összecsiszolódtunk és a hétköznapi dolgokat tanultuk meg jól, praktikusan megoldani. A második évben egy elég komoly krízisen mentünk keresztül, így elég sokat tanultunk a krízisek Istennel való átvészeléséről.

Anna: Azon kívül, hogy egy két fős háztartás hogy működik, nem a tanulás, inkább a szárnyalás jellemezte az első évünket. Beérett a hosszú kapcsolat  minden gyümölcse. Egy év után a gyermekáldást várva arról tanultunk mindketten, hogy nem mi vagyunk az élet mindenható urai. Mikor minden félelmet, gőgöt és fájdalmat  le tudtunk tenni Isten elé, felszabadultunk. Hamarosan gyarapodott is a családunk.

Eszter: Számunkra nagyon meghatározó volt, hogy házasságunk első két évében még mindketten egyetemisták voltunk. Ami azt jelentette, hogy egyszerre dolgoztunk, tanultunk, intenzíven szolgáltunk és kezdtünk bele az önálló életvitelbe (hiszen ezelőtt mindketten otthon laktunk). Az első évben rá kellett jönnöm, hogy mennyire fontos az egyértelmű prioritások felállítása az új feladatok között. Mostantól például nem elsődleges szempont, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból a tanulmányaimban, mert akkor sem a házasságomban, sem a munkámban, sem a szolgálatban, sem a háztartás rám eső részében nem fogok tudni helyt állni. Át kellett váltani, arra, hogy minden héten megkérdezzem magamtól: Mi az, ami most a legfontosabb? Mi az, ami nem csak most számít, hanem egy év múlva, vagy még később is számítani fog? És az erre adott válaszok alapján beosztani az időmet, így elfogadva, hogy nem lesz minden tökéletes.

A második évből talán azt emelném ki, hogy megtanultam, hogy lassabban alkalmazkodom az új szituációkhoz, mint gondoltam volna. Nekem nagyon sok időbe telt mire ebben a teljesen új élethelyzetben újra megtaláltam Isten helyét a szívemben. Nem is csak abból a szempontból, hogy a mindennapi imára időt szenteljek. Inkább abban az értelemben, hogy az a valaki, aki most már nem „csupán” a szerelmem, hanem a házastársam, olyan nagy részt foglal el a szívemben, amilyen nagyot eddig még soha más ember, mióta az eszemet tudom.

Az egymásra utaltságunk, a kettőnk kis csapata, olyan elképesztően szorossá vált azáltal, hogy esküt tettünk arra, hogy életünk végéig a másik lesz a társunk, hogy ebben a szituációban újra meg kellett találnom Isten elsődleges helyét a szívemben.

Számomra ez sokkal inkább egy érzelmi feladat volt, mintsem gyakorlati. Hiszen a mindennapi imákat nem nagyon hagytam el, inkább az érzelmeimnek volt időre szüksége, hogy alkalmazkodjon a házastárs megjelenéséhez.

Anna és családja – A fényképet Hegedüs Márton készítette

Megbántátok, hogy nem éltetek együtt a házasság előtt? Voltak “nagy meglepetések”?

Kata: Egy percig sem bántam meg, hogy nem éltünk együtt. Meglepetések voltak, de nem olyanok, amiket ne lehetett volna egy kis beszélgetéssel megoldani. A hozott szokásokat, elvárásokat pedig nem azzal kezdtük összecsiszolni, hogy együtt is éltünk, hanem már sokkal korábban, amikor beszélgettünk nagyjából mindenről.

Anna: Egyáltalán nem bántuk meg, sőt! Soha nem fogom elfelejteni, mikor az esküvőnkről hazaérkeztünk. Az érzés, hogy ez egy új élet, mindent meghatározott. A dekorációhoz felhasznált többszáz rózsa mind hozzánk került a lagzi helyszínéről. A a legillatosabb és legboldogabb otthon volt a miénk, a kettőnké az első perctől kezdve. Nem voltak a legelején váratlan meglepetések. Ő rumlis volt, én meg odaégettem a rizst. Tudtuk, milyen a másik. Az igazán meglepő az, évekkel később visszanézve, hogy egy szerető társ mellett mennyit fejlődhet az ember.

Eszter: Nagyon fiatalon találkoztunk, és bár csak 21 és 22 évesek voltunk mikor összeházasodtunk, mégis hat és fél éve együtt voltunk már ekkor. Ennyi idő alatt azért ki lehet ismerni a másikat annyira, hogy hatalmas meglepetések ne legyenek. De az ismerettségi körünkből kiindulva, azt gondolom, azért ez személyiség kérdése is. Vannak, akiknek idő kell az összecsiszolódáshoz, mert ilyen alkatok, nekünk éppenséggel nem kellett. Ez persze nem azt jelenti, hogy mi jobbak lennénk, mint bárki, egyszerűen a különböző személyiségtípusoknak más dolgok jelentenek nehézségeket.

Azt, hogy nem éltünk együtt, egy másodpercre sem bántuk meg. Több okból sem. Egyrészt én minden pillanatért hálás vagyok, amit otthon tölthettem a szüleimmel és a testvéreimmel. A mai napig úgy érzem, az volt a legnagyobb „lemondás”, amit a házasságért meg kellett hoznom, hogy búcsút kellett intenem annak, hogy minden nap együtt lehetek a családommal. Persze ez természetes, a felnőtté válás része, de nem bánom, hogy az esküvőig minden egyes nap élvezhettem a szüleim és a testvéreim jelenlétét. Másrészt pedig azt hiszem nem is teljesen lehet elmagyarázni, hogy milyen elképesztő biztonságot és elfogadottságot ad az, hogy az esküvőnkön Barna nem úgy esküdött meg Isten előtt arra, hogy egy életen át a társam lesz, hogy előtte kipróbálta, hogy milyen is lesz az, majd a tapasztalatait mérlegelve végülis úgy döntött, hogy: „Eszti átment a vizsgán”. Hanem az együttélés és a szexualitás terén szerzett mindenféle előzetes tapasztalat nélkül esküdött meg, és ezzel azt az üzenetet adta át nekem, hogy feltétel nélkül elfogad.

Igent mond rám és az egész lényemre, és nem vár el ezért cserébe semmit, mert ilyen szeretetettel szeret engem. Nem kell megfelelnem, teljesítenem, hanem egyszerűen ELŐRE kimondja, hogy teljesen elfogad.

Ilyen szeretet az ember a földön csakis a legeslegközelebbi családtagjaitól kap (ideális esetben), az, hogy a férjem az eskü letételével belépett abba a szűk körbe, akik ilyen szeretettel fordulnak felém, a legfantasztikusabb kezdete egy házasságnak. (És nehéz felfogni, hogy mindez még mindig semmi ahhoz képest, ahogy Isten szeret minket.)

Mi az, ami a legnagyobb konfliktusforrása egy házasságnak? Hogyan lehet ezeket “kivédeni”?

Kata: A tudatos és tudatalatti elvárásokból fakad a legtöbb konfliktus. De főleg azokból, amiket még mi magunk sem tudatosítottunk magunkban, mert azok a legváratlanabb pillanatban jönnek elő. Kivédeni pedig tapasztalatom szerint leginkább kommunikációval lehet. Rengeteg kommunikációval.

Anna: Jelenlegi élethelyzetünkben a fáradtság a legnagyobb csapda. Kimerülten nem figyelünk eléggé, vagy ártatlan szavak is bántónak hatnak. Ennek ellenszere, hogy a sajátunk mellett egymás pihenésére és saját idejére (mozgás, olvasás stb.) is próbálunk figyelni, ha viszont minden kötél szakad, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy épp rossz passzban vagyunk, túlélésre játszunk. Ezt tudatosítva nem vesszük magunkra a dolgokat, egy csapatként megoldjuk az előttünk álló feladatot. (Néha felváltva pihenünk kicsit.)

Eszter: Nem hiszem, hogy tudnék egy konkrét konfliktusforrást mondani, szerintem ez elég esetfüggő. De egy dolog, amin biztosan elcsúszhat egy házasság, az a nem megfelelő kommunikáció. Ha nem vagyunk eredendően olyan alkatok, akik könnyen felismerik és kommunikálják az érzéseiket, akkor ezen az esküvő előtt (és persze után is) mindenképpen érdemes dolgozni. Mert ha nem tudjuk elmondani, hogy mi van bennünk, akkor a másiktól sem várhatjuk el, hogy magától kitalálja, és úgy reagáljon, ahogyan mi azt elképzeltük.

Kata és Tamás – A képet Kocsis Tamás készítette

Mi az, amit máshogy csinálnátok, ha visszamehetnétek az időben a házasság elé?

Kata: Azt hiszem nem nagyon változtatnék semmin. Alapvetően büszke vagyok rá, hogy elég tudatosan építkeztünk a kapcsolatunkban, de persze van néhány helyzet, amiben másként reagálnék már a mostani agyammal.

Anna: Azt hiszem, nagyon jól sikerült felkészülnünk a házasságra, nem jut eszembe semmi, amin változtatnék.

Eszter: Szerencsére nem nagyon bántam meg semmit. De ha visszamehetnék, akkor – az első kérdésre adott válaszra visszautalva – igyekeznék még jobban megélni az együttjárás, a jegyesség és az otthonélés idejét. Mert minden egyes életállapotnak megvannak a szépségei és az előnyei. Biztosan jobban értékelném például, hogy míg otthon laktam, alapvetően a szüleim főztek, és most látom csak igazán, hogy mennyi időt spóroltak meg nekünk ezzel, és még annyi minden mással, amit megtettek értünk. Vagy jobban kiélvezném, hogy az első három évben úgy voltam egyetemista, hogy a tanulás lehetett az elsődleges kötelességem, és annyi tudást szívhattam magamba, amennyit nem sajnáltam. Ahogy korábban is írtam, az esküvővel ez megváltozott, és utólag vettem csak észre, hogy mennyire élveztem az első három egyetemi évemnek ezt a szabadságát.

Ha egy tanácsot/bölcsességet átadhatnátok minden házasságra készülő lánynak, akkor mi lenne az?

Kata: Ez rendkívül nehéz dolog. Mindenkinek más okoz nehézséget egy kapcsolatban, amiben jól jönne egy tanács. Én most egy egész kurzust vezetek a férjemmel a párkapcsolatokról és ezt nehéz lenne egy tanácsban összegezni. De talán az egyik fontos dolog, hogy ne akarjanak mindent egyedül megoldani. Merjenek tanácsot, imát, visszajelzést kérni azoktól, akik jól ismerik őket, akikre felnéznek.

Anna: Nem kell mindig a következő mérföldkőhöz kötni a boldogságodat! Igen, nagyon boldog nap a lánykérés, az esküvő, a gyermek születése, ám mindig azt az állapotot élvezd, amiben éppen vagy! Ne siettesd a dolgokat, mindig lesz egy következő állomás, amire rásütheted – akár tudat alatt – , hogy boldog leszel, ha bekövetkezik.

Eszter: Nem tudom, hogy hol tartasz most az életedben. Lehet, hogy várod még a párodat, lehet már megtaláltad, az is lehet, hogy már az esküvőre készültök. De egy dolgot szeretném, ha tudnál: nem attól lesz valaki elfogadható és „jó keresztény felnőtt nő”, mert korán férjhez ment és rögtön szült 3-4 gyereket. Gyakran azt érzem, hogy keresztény körökben menő minél korábban megházasodni, és azok a lányok, akik később találják meg a párjukat, így nagyobb nyomást és fájdalmat éreznek.

Egyáltalán nem számít, hogy mikor házasodsz meg, csak az, hogy jó döntést hozz, és a megfelelő emberhez menj hozzá. Nem egy másik ember fog elfogadhatóvá tenni keresztény nőként, önmagadban is szerethető vagy, önmagadban is teljes vagy, mindehhez nincsen szükséged egy párra.

Az egyetlen személy, akire ténylegesen szükségünk van, az Isten. És ez persze a párkapcsoltban élőkre is ugyanígy igaz! Ne felejtsük el, hogy nem a másik a boldogságunk záloga, életünk értelme és középpontja. Mindez, minden élethelyzetben Isten kell, hogy legyen.

Harmati Dóra

Ha szeretnél még többet megtudni szerkesztőinkről, akkor szeretettel ajánljuk figyelmedbe további írásaikat:

Lábánné Hollai Katalin korábbi cikkei:

22 évesen házasodni menő, de mindenkinek jó?

Lehet bűnös a szexualitás szentségi házasságban is?

Egy-házban vagyunk – Nagypál család

Kunszabó Eszter korábbi írásai:

3+1 dolog, amire nem készültem fel az esküvőm előtt

Tippek egy stresszmentesebb élethez

Tulajdonképpen mit értünk lelki szárazság alatt?

Kunszabó Anna írásai:

Anya leszek! sorozat

4+1 tipp, hogyan menjünk babával templomba

Isten csak a C-terv? – Gondviselés a gyakorlatban

hirdetés

1 Komment

  • Válasz rebobabo 2019. 12. 23. 14:06

    Sziasztok! Nem tudom, hogy tervben van-e, de szerintem lehetne ebből csinálni egy #wifetalk “-sorozatot. Nekem ez a beszélgetés nagyon sokat adott, köszönöm szépen!
    Áldott karácsonyt kívánok Nektek! 🙂