3 + 1 dolog, amire nem készültem fel az esküvőm előtt

Kicsit több, mint másfél hónap telt el a nagy napunk óta, és nagyjából 3-4 hete szembesültem azzal, hogy bár végigjártam a jegyes kurzust (pontosabban kurzusokat), rengeteg tanítást és tanúságtételt hallgattam végig a témában, és megannyi tanácsot kértem és kaptam nálam tapasztaltabb pároktól, mégis volt, amire egyszerűen nem készültem fel! Ezeket szeretném veletek megosztani.

1. Nem csak a szülőkről, a testvérekről is „le kell válni”!

Számtalan előadást hallgattam meg arról, hogy az esküvő előtti időszakban milyen fontos, hogy érzelmileg leváljunk a szülőkről, elvágjuk a köldökzsinórt. Ezen már két éves jegyességünk alatt tudatosan dolgoztam is, és azt hiszem egész jól sikerült teljesíteni a feladatot. Azonban arra az égvilágon senki sem figyelmeztetett, hogy a testvéreimet is ugyanúgy el kell engednem!

Nem készültem fel arra, hogy mostantól nem veszek részt a három otthonélő testvérem mindennapjaiban, hogy nem hallhatom, ahogy a suliból hazaérve elmesélik a napjukat, nem leszek benne az otthoni őrültködésekben, nekem már nem osztanak a chipsből meccsnézések előtt, és egyáltalán mindent egy kicsit kívülállóként, utólag fogok megtudni telefonon keresztül, vagy a következő találkozásnál. Ez a nászutunk vége felé hasított belém, és szabályosan meggyászoltam a dolgot, ami rendben is van így.

Egész egyszerűen a testvérek elengedése ugyanúgy az élet rendje, mint a szülőké.

2. Ahány ház, annyi szokás…

Még nem töltöttem be a 15. életévemet, mikor Barnával találkoztunk, tehát lassan 7 évnyi ismeretség áll a hátunk mögött. Nincs ember, akit jobban ismerek, mint őt, és nincs, aki jobban tisztában van a jó és a rossz tulajdonságaimmal, mint ő. Talán kicsit elbizakodottan azt gondoltuk, nem sok meglepetés ér majd minket az együttélés során, de tévedtünk.

hirdetés

Ez nem egy olyan dolog, amiről nem hallottam korábban, nem is olyan, amin nem gondolkoztam, vagy amire nem próbáltam meg felkészülni. De mindig inkább csak Barnára, az ő tulajdonságaira és jellemvonásaira vonatkozóan készítgettem magam lélekben. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy nem csak őhozzá mentem feleségül, hanem az apró-cseprő otthonról hozott szokásaihoz is, de ő is az egész pereputtyot elvette a családi szokásaimon keresztül.

Az egyik ilyen eset az ’alig használt szalvéta dilemmája’. Ennek alapja, hogy kedves férjem szerint az olyan szalvétát, amelybe az ember lánya, illetve fia csak egyszer törölte bele a tulajdonképpen tiszta száját, azt egyenesen pazarlás kidobni. Ebben talán még van is némi logika, de az én friss háziasszonyi szemem egyszerűen nem tudja eltűrni a használt szalvéta látványát a tiszta asztalon. Ilyen és ehhez hasonló apróságokkal találkoztunk, amint kezdetét vették a „szokásos hétköznapok”. Ennek kapcsán pedig a „mi mindig ÍGY szoktuk” és az „ez ÍGY normális” , valamint az „ezt senki sem csinálja ÍGY” mondatok igen csak gyakorivá váltak a mi kis háztartásunkban. Nagyjából 4 nap kellett, hozzá, hogy mindkettőnkből egyszerre kibuggyanjon, egyikünk sem élvezi, hogy úgy néz rá a másik, mintha egy idegen bolygóról jött volna. Mikor erről a szüleimmel beszélgettem csak nevetve legyintettek, és annyit mondtak:

„humor és nagyvonalúság”

… Néha már otthagyom a szalvétát.

3. Ha szeretet nincs bennem…

Miután visszaértünk a nászútról képen vágott az önállóságnak az a jól ismert, ám általam eddig nem tapasztalt valósága, hogy a munka, a háztartás, a férjre és az Istenre szentelt idő, a családdal való kapcsolattartás, a barátságok ápolása és az ősztől kezdődő egyetem harmóniába hozatala nem a legeslegegyszerűbb dolog a világon.

Nem lehetetlen, szó se róla, de elég tudatosan oda kell figyelni a prioritási sorrendre. Nekem ez nem ment zökkenőmentesen.

Istent az első helyről egy-két hét alatt lecsúsztattam egy laza 2-3 fokkal.

Persze ezekből az időszakokból az ember mindig tanul valamit. Ezúttal arra döbbentem rá, hogy milyen kevés jóra vagyok képes a saját erőmből. A régen elfeledett bűnök, kísértések olyan gyorsan robogtak vissza az életembe, mintha valaki fizetne nekik a ’szolgáltatásokért’. Leginkább azt vettem észre, hogy kiapadt belőlem az önzetlen szeretet. Egyre gyakrabban szembesültem azzal, hogy nehézséget okoz, amikor nem olyanok felé kellene szeretettel viseltetnem, akik ezt „viszonozzák”, hanem idegenek, vagy nehezebben elviselhető ismerősök felé. Jó kis tapasztalat volt ez!

Gyorsan egyértelművé vált, hogy nem én vagyok itt a Jani, nem magamnak köszönhetem, hogyha sikerül helyesen szeretnem másokat. Több szempontból is örülök – így utólag – hogy így alakult: egyrészt kicsit visszavettem az arcomból, másrészt viszont egy kis elmélkedés után elég megtisztelve éreztem magam.

Hiszen, hogyha úgy általában az emberi szeretet nem elég ahhoz, hogy önmagán és a közeli családon és barátokon kívül túl sok embernek jusson belőle, akkor kizárásos alapon, amikor sikerül tiszta szeretettel felebarátaink felé fordulni, olyankor nem más történik, minthogy Isten lehetővé teszi, hogy rajtunk keresztül a környezetünk megtapasztaljon valamit az Ő szeretetéből!

Azt hiszem, ezen az úton nagyon szeret velünk együtt dolgozni. Én személy szerint ezt nagyon megtisztelőnek találom.

+1  Istennel kettesben

Furcsa tapasztalat ez annak, aki nagycsaládban nőtt fel, hogy amikor az ember megházasodik, akkor öt-hat személy helyett hirtelen eggyel osztja meg az életterét, és mégis azt veszi észre, hogy sokkal kevesebbet van egyedül. Ezt igyekeztünk is kihasználni és többet együtt imádkozni, mint azelőtt. Ezeket az imákat mindig nagyon szépnek éljük meg, az első ilyen alkalom után mindketten azt éreztük, hogy Istennek nagyon kedves, amikor egy házaspár együtt borul a lábai elé, és könyörög a világért, a hazáért, a családokért stb. De azt is megtapasztaltuk, hogy ez nem pótolja az egyéni imáinkat.

Isten a szó jó értelmében féltékeny! Vágyik a kizárólagos figyelmünkre és a külön neki szánt, vele kettesben töltött időre.

Mit ne mondjak, nekem ez is eléggé hízeleg! De azon túl, hogy hízeleg ezzel is fel is hívta a figyelmemet valamire. Arra, hogy az életemben a feleség (és majd az anya) szerepe nem előzheti meg az istengyermeki identitásomat, hiszen elsősorban Istenhez tartozom, és nem egy emberhez!

Legegyszerűbben úgy tudnám megfogalmazni, hogy feleségnek lenni (eddig :D) nagyon jó, de Isten gyermekének lenni még jobb!

Biztos vagyok benne, hogy Isten nem véletlen helyez minket olyan élethelyzetekbe, amikor nehezebben tudjuk Őt az első helyre tenni, illetve, ha nem is pont így tervezte, és mi mégis így járunk, akkor is képes jót és gyümölcsözőt kihozni az adott szituációból.

Kunszabó Eszter

(fotó: .reshareit.com)

hirdetés