Tippek egy stresszmentesebb élethez

6:02 – már két perce csörög az óra, de olyan mélyen alszom, hogy csak most jut el a tudatomig, ez nekem szól – szegény férjem. Lenyomom, rögtön visszaalszom.

6:05 – első szundi, lenyomom, rögtön visszaalszom.

6:10 – második szundi, lenyomom, rögtön visszaalszom.

6:30 – hatodik szundi – szegény férjem, JÓ ÉG, már ennyi az idő?? Fel kell kelni!

Arcmosás, öltözés, reggeli, fésülködés, smink. Tízórai, ebéd, uzsonna a dobozokba, azok a táskába. Cipő, kabát, hátizsák, kulcs. Indulás! Ajtó nyit, zár. Hol a bérletem? Ja, a másik táskában! Vissza! Ajtó nyit, rohanás vissza, a fém kabáttartót közben felrúgom – szegény férjem – bérlet, ajtó zár. Futólépés. Ó! A fürdő villanya tuti égve maradt…

hirdetés

8:20 – eddig minden rendben volt a munkahelyen, de most két kliens összeveszett, egymás anyját emlegetik, aztán egyszerre négyen jönnek olyan problémákkal, amiket nem tudok megoldani – Lehet, az én anyám se ússza  meg ma a csuklást?

10:11 – még dél sincs, de én már 6 embernek mondtam, hogy: Sajnálom, ebben nem tudunk segíteni. Tessék megpróbálni itt vagy itt, vagy itt vagy itt! Köszönöm, bocsánat, csókolom.

16:15 – kimerülve, mint akin egy úthenger ment át, hazaindulok. Csak nehogy összefussak valakivel, akkor már szinte biztos, hogy meg kell szólalnom. Nem, az most nem menne. Ó! Be is kell vásárolni!

20:00 – a holnapi ebéd kész. Jó, a mosogatást holnapra hagyom, most elkezdek tanulni. Előtte gyorsan válaszolok a 15 embernek, aki a válaszomra a vár. Közben még hárman írnak négy különböző problémával, a közösségben valakinek valami megint nem fekszik, az előadó lemondta, a dicsőítést éppen senki nem tudja vállalni. Jó, ezzel majd holnap foglalkozom.

21:00 – mi is van a sulival? Hupsz! Tegnap volt a leadási határideje egy beadandómnak, amiből még vagy 6-7 oldal hiányzik… Na jó, essünk neki! A szakdolgozattal majd holnap foglalkozom… gondolom.

00:15 – ébresztőóra 6:00-ra állítva. Lámpaoltás.

6:02 – meghallom az első ébresztőt, lenyomom, visszaalszom.

Ugye ismerős? Ha nem is pontosan ugyanezekkel a kihívásokkal nézel szembe, de a rohamtempó stimmel, ugye? A folytonos nyomás, hogy sosem fogod behozni magad, a feszültség, hogy amit meg is csinálsz, azzal se vagy elégedett. A felelősség, aminek a súlya szinte összenyom, mert soha semmi nem jó mindenkinek egyszerre, és a sok tekintet között olyan nehéz újból rájönni, hogy Isten eredetileg mit is szeretett volna kihozni azokból a helyzetekből, amiknek most már csak terhét érzed.

Előző tanév alatt elmondtam Istennek, hogy kezdek az erőm végére érni. Ő ezúttal se hagyott magamra, inkább kisegített. Arra gondoltam, Veletek is megosztom, miket tanított nekem, hátha van, akinek jól jön:

1. Az 1 éves szabály

Ezt kell leírnom először, mert ha valaki nem olvassa végig a blogot, akkor remélem, legalább idáig eljut, mert ha egy tippet is megfogadtok, akkor ez legyen az! Kezeket fel, akinek már vágták a fejéhez a „Ne aggodalmaskodjatok!” felhívást! Sokszor mondjuk, sokszor mondják nekünk, és általában nehezen kezdünk ezzel önmagában bármit is. Elmondom, nekem mi segített! Mikor a munkahelyemen már huzamosabb ideje feszültségekkel teliek voltak a napok, és minden nap nyomottan, a nehézségekre koncentrálva értem haza, egyszer csak eldöntöttem – ezt az ötletet azóta a Szentléleknek tulajdonítom, mert túl jó! –, hogy:

Csak azon a problémán engedem magamat stresszelni, ami 1 év múlva is számít!

A busz lekésése, egy kolléga bántó megjegyzése, egy odaégett étel, egy baki a munkahelyen, egy kettesre sikerült tantárgy, egy a lábadra taposás a hármas metrón – ezek mind nem esnek bele az 1 éves szabályba! Vannak olyan dolgok, amik fontosak, és amiken egyszerűen nem lehet nem rágódni, de megszámlálhatatlanul sok olyan dolog miatt stresszelünk, húzzuk fel magunkat, billenünk ki az egyensúlyunkból, amik lényegtelenek, és nem érdemelnek két másodpercet se a napunkból.

Időbe telik, míg az ember bensővé és reflex-szerűvé teszi ezt a gondolkodásmódot, de egy idő után higgyétek el, hogy megtörténik! Csak gyakorlás kérdése. Emlékszem, előző félév végén megtudtam, hogy az egyik órámon a tanár arrébb tette a kiselőadásomat a tematikában, anélkül, hogy szólt volna. Az csak a kisebbik akadály volt, hogy az új időpont napján éppen dolgoztam, de mire észrevettem a dolgot, már 6 nap eltelt azóta, hogy elő kellett volna adnom. Épp kezdtem volna kétségbeesni, de a második gondolatom már az volt, hogy: Számít ez egy év múlva? Legrosszabb esetben nem kapom meg az aláírást erre a tárgyra, de ez csak kötelezően választható tárgynak minősül, ami azt jelenti, hogy jövő félévben helyettesíthetem egy másikkal, és nem fogok emiatt csúszni a diploma megszerzésével. Vagyis jövő ilyenkor, amikor már az egyetemet is befejeztem, nem fog számítani, ami azt jelenti, hogy nem érdemes erre aggodalmat pazarolnom. El sem tudom mondani, mennyivel lazábban csináltam végig a most őszi félévemet az előző tanévhez képest. Pedig ugyanúgy dolgoztam suli mellett, ugyanúgy végeztem azokat a szolgálatokat, amiket előtte, és ugyanúgy vezettem a háztartást.

2. Lépésről lépésre

Nekem sokáig nehézséget okozott, hogy bár tisztában vagyok a rossz tulajdonságaimmal, visszatérő bűneimmel, de mégis azt érzem, hogy folyton elveszítem a harcot a leküzdésükben. Ezen persze egy idő után felhúzom magam, és ezzel is plusz terhet, egy plusz kötelességet veszek fel a vállamra: a saját magammal folytatott sziszifuszi harcot. Éppen ezt meséltem Istennek az egyik imám során, amikor arra hívott:

Csak azt gondoljam végig, hogy mi minden olyan dolgot tudtam megcsinálni ma, amiben tegnap elbuktam!

Például: saját magammal szemben alap elvárásom, hogy legalább naponta 20 percet Istennel kettesben töltsek el a szobám csendjében. Ha ezt tegnap nem tudtam megtenni, de ma igen, akkor ezért hálát adok. Bár biztos, hogy lesz még olyan, amikor kimarad az ima, de ma ügyesebb voltam, mint tegnap! Vagy a másik gyengém: a csoki! Ha veszek egy tábla csokit, akkor iszonyatos erőfeszítésembe telik, hogy a nap végére ne egyem meg az egészet, de van egy diéta, amit tartanom kell, és abba nem fér bele, hogy egy nap leforgása alatt az egészet betömjem. Igazából az se, hogy a felét, leginkább max. 2 sornyit szabadna (egy kis jóindulattal). De ha a következő tábla csoki evésekor csak odáig eljutok, hogy nap végére nem az egészet, csak a felét ettem meg, akkor már jobb vagyok, mint a legutóbb, akkor is, ha még egy sorral kevesebbet kellett volna. És ezt a haladást is értékelni kell, nem lehet elmenni mellette, mert ezek a fejlődés lépései, amik összeadódva elvezetnek a célig. És ki tudja, talán legközelebb már sikerül csak két sort elfogyasztani.

Nem az a cél, hogy már ma este tökéletes legyél, hanem az, hogy tisztában legyél a hibáiddal és harcolj ellenünk, ha kell, lépésről lépésre!

3. Engedd el!

Talán ez valamelyest összefügg az első tippel, de egy kicsit mégis más. Azt gondolom, sokunkra jellemző a múlton való rágódás, hogy mit kellett volna másképp csinálni vagy mondani. Rám nagyon jellemző, hogy utólag elégedetlen vagyok a döntéseimmel, de szerencsére általában csak a kevéssé fontos dolgokban. Az esküvő kapcsán is a legbiztosabb abban voltam, hogy a megfelelő személynek fogok igent mondani. De pár héttel az esküvő után azon kezdtem el rágódni, hogy jobb lett volna-e, ha ilyen vagy olyan asztaldíszt választunk inkább, vagy másik frizurát, vagy ha máshogy ültetjük le az embereket stb… Mígnem rájöttem, hogy ezek pontosan olyan dolgok, amik egyrészt hála az égnek nem igazán fontosak, másrészt pedig – mivel már lezajlott az egyébként minden szempontból fantasztikus nagy napunk –, már megváltoztathatatlanok. Így nem hogy egy év múlva nem számítanak, de már tegnap se. Lehet, hogy a te múltbeli rágódásaid nem ilyen jellegűek, az is lehet, hogy fontosabbak ennél. De ha ez a helyzet, akkor tedd fel magadnak a kérdést:

Tudok rajta még változtatni? Ha a válasz igen, akkor ne rágódj tovább, hanem tedd meg! Ha a válasz nem, akkor engedd el ezt a stresszforrását az életednek, mert ez csak energiát szív el tőled, és eltereli a figyelmed a fontos dolgokról.

4. Értékkel töltsd meg a napjaid szabad pillanatait!

A facebook és az insta a legritkább esetben ad hozzáadott értéket a napjainkhoz, mégis sokat nézegetjük. Mi van akkor, ha azokat a pillanatokat, amiket nem tudsz munkával, vagy tanulással tölteni, mert telítődött az agyad és egy kis kikapcsra van szükséged, nem ezekkel töltöd, hanem valami olyannal, ami valóban feltölt? Én vagy rajzolni, vagy egy kicsit olvasni, énekelni vagy esetleg tornázni szoktam.

Legyenek olyan hobbijaid, amiket 10-15 perc alatt is el tudsz végezni! Figyeld meg, hogy mennyivel inkább feltöltődve érzed magad egy olyan nap végén, amikor az üres 10 percekben olvastál, rajzoltál, esetleg írtál, tornáztál (stb), mint egy olyan nap után, amikor ugyanezek a 10 percek facebookozással teltek el!

Én személy szerint úgy érezem, egy minőségibb életet élek, és sokkal kevésbé terhel annak a gondolatnak a súlya, hogy „olyan sok mindent szeretnék csinálni, de csak a kötelességekre van idő”.

+1 Soha, soha, soha ne hagyd ki Istent!

Az eddig felsoroltakat mind Isten tanította nekem; ha nem ülök le a lábai elé, akkor nem adok neki lehetőséget, hogy alakítson és tanítson. Arról nem is beszélve, hogy magamnak sem adok lehetőséget arra, hogy megismerjem Őt.

Pedig koncentrálhatunk minden erőnkkel az összes földi feszültségünkre, problémánkra, aggodalmunkra egyszerre, de ez se változtat azon a tényen, hogy mindannyian az éltünk vége felé tartunk, amikor is meg kell állnunk az Úr előtt. Ez az a perspektíva, amiben gondolkoznunk kell, az üdvösség az a cél, ami felé tartunk.

Kunszabó Eszter

(Fotó: unsplash.com – Lacie Slezak)

hirdetés