A múlt héten ismét előkerült a hajléktalanság kérdése, és a döntéshozók (ismét) bejelentették, hogy betiltják a közterületen való életvitelszerű tartózkodást. Nem egy politikai írást szeretnék megosztani veletek, nem arról akarok írni, hogy kiről mit gondolok. Csupán úgy szeretnék írni, mint egy keresztény szociális munkás, aki nap mint nap hajléktalanokkal foglalkozik. Azt gondolom, hogy minden kereszténynek, sőt, minden jóérzésű embernek kell, hogy legyen véleménye arról, hogy hogyan kell foglalkozni a szegényekkel. Hiszen ha túljutunk azon, hogy hibáztatjuk őket, és megpróbáljuk megérteni a helyzetüket akkor meglátjuk azt is, hogy milyen felelősséggel tartozik értük, a legkiszolgáltatottabbakért, a társadalom, vagyis mi!
Kunszabó Eszter
Nagyon hideg van, ugye? Tegnap egy hideg templomban ülve úgy átfáztam, hogy még 1 órán át nem éreztem a talpam. Szilvia is fázik, meg még sokan mások is. Nem, nem a templomban, hanem otthon… legyen az akár az utca, akár egy fűtetlen lakás.
Péntek reggel van. Nemigen akaródzik kikászálódni az ágyból. Tudom, hogy fel kéne kelnem, tudom, hogy fontos… Vagyis sejtem, de még nem tudom, mennyire.
Ha egy beszélgetés során kiderül, hogy hajléktalanokkal foglalkozom, ezt a kérdést teszik fel nekem a leggyakrabban: Miért van annyi életerős férfi a hajléktalanok között? Hiszen ha elmennének dolgozni, akkor lenne pénzük, ha lenne pénzük, akkor legalább egy szobát ki tudnának bérelni. Akkor pedig végre nem zavarnának minket az állandó kéregetéssel, és egyáltalán a látványukkal. Pipa, gond megoldva! Vagy mégsem?
Azt hiszem a legtöbben már hallottuk azt a nagy igazságot, hogy az Istennel töltött idő nem fog hiányozni a nap további részében, ezért sem kell rá sajnálni azt a napi 5-10-20-30-60 percet. Ennek a gyakorlatban is akartam adni egy esélyt a héten, ugyanis nagyon vágytam arra, hogy imával kezdjem a reggelemet.
Kicsit több, mint másfél hónap telt el a nagy napunk óta, és nagyjából 3-4 hete szembesültem azzal, hogy bár végigjártam a jegyes kurzust (pontosabban kurzusokat), rengeteg tanítást és tanúságtételt hallgattam végig a témában, és megannyi tanácsot kértem és kaptam nálam tapasztaltabb pároktól, mégis volt, amire egyszerűen nem készültem fel! Ezeket szeretném veletek megosztani.
Hamvazószerda van, egy kisteherautóban ülünk. Hárman vagyunk: egy szociális munkás, én, az egyetemista, és egy fiatal, huszonéves hajléktalan, a Sanyi, aki pár ezer forintért cserébe segít nekünk emberi körülmények közé költöztetni egy rászoruló családot.
Második hete töltöm az szakmai gyakorlatomat egy nappali melegedőben, vagyis egy olyan intézményben, ahol hajléktalanok és mélyszegénységben élők tölthetik el a napjaikat. Étkezhetnek, fürödhetnek, moshatnak és segítséget kaphatnak szociális ügyeik intézésében. Ez egy katolikus melegedő, ezért itt evangelizáció is folyik, szerencsére a fenti áldás meg is hozza a hatását. Persze, mint minden ilyen helyen, itt is elég kaotikusak a mindennapok. Napi 200-250 reggeli és ebéd kiosztása, mosás, álláskeresés, telefonok, bevásárlások, kérlelések és olykor ordibálások… Ritkán jut időm arra, hogy körbenézzek és végiggondoljam, kiket is szolgálunk.
Amikor a másokért való imádság témája felmerül, szinte mindig felveti valaki a kérdést, hogy mi értelme van egyáltalán? Legtöbbször nem látjuk a hatását hónapokon, akár éveken át, és kezdjük úgy érezni, hogy valamit rosszul csinálunk, vagy egyáltalán magának a “műfajnak” nincs értelme…