Az életerős hajléktalanok miért kéregetnek ahelyett, hogy dolgoznának?

Ha egy beszélgetés során kiderül, hogy hajléktalanokkal foglalkozom, ezt a kérdést teszik fel nekem a leggyakrabban: Miért van annyi életerős férfi a hajléktalanok között? Hiszen ha elmennének dolgozni, akkor lenne pénzük, ha lenne pénzük, akkor legalább egy szobát ki tudnának bérelni. Akkor pedig végre nem zavarnának minket az állandó kéregetéssel, és egyáltalán a látványukkal. Pipa, gond megoldva! Vagy mégsem?

Az a rossz hírem van, hogy a helyzet – sajnos – nem ilyen egyszerű. Mégpedig azért nem, mert a hajléktalan embereknek – függetlenül a nemüktől és a koruktól – nem az a legfőbb problémája, hogy nincs munkájuk, nincs hol lakniuk vagy, hogy nincs pénzük. Ezek következmények, nem az okok. Általában, ha szereznek is valamilyen munkát, azt nem tudják hosszútávon megtartani.

Hogy miért?

Sokan azért mert szenvedélybetegek, isznak, drogoznak. Így nagyon nehéz rendszeresen bejárni egy munkahelyre és ott jól is teljesíteni. Mások – szintén sokan, nagyon sokan – mentális betegségekkel küzdenek, ami nyilvánvalóan nem képezi szerves részét a megbízható és hatékony munkaerő leírásának. Végül vannak, akik valamilyen fizikai betegségben szenvednek, aminek az egyik következménye, hogy elveszítik a munkahelyüket, és ha még meg is van a lakásuk, az is fűtetlen és sötét.

hirdetés

De lássuk be, sok olyan ember van, aki valamilyen szerfüggő, mentálisan vagy fizikailag beteg, és mégsem hajléktalan, vagy mélyszegény.

Ez azért van, mert ennek a társadalmi rétegnek van egy olyan közös tulajdonsága, ami majdhogynem predesztinálja őket erre a sorsra. Ez pedig a „senkihez sem tartozás”, szakmaibb nyelven a biztonsági vagy a kapcsolati háló teljes hiánya.

Ezt a hálót azok az emberek képezik, akik visszatartanának, mielőtt a földre zuhannál. Ők azok, akik kitartanak melletted, amikor elveszted a munkahelyed, amikor beteg leszel, vagy amikor rossz társaságba keveredsz és elkezdesz inni, stb.

De a cikk témáját adó ominózus kérdés általában nem a mentális vagy fizikai betegségben szenvedőkre vonatkozik. Hanem azokra a látszólag jó állapotban lévő férfiakra, akik az utcán fekve, vagy egy nappali melegedő padján ülve tengetik a mindennapjaikat.

Akkor a következőkben koncentráljunk rájuk!

Az az igazság, hogy ők szinte kivétel nélkül mind átestek valami olyan tragédián, ami egy életre megsebezte őket, és aminek a feldolgozásában senki nem volt ott, hogy segítsen. És tényleg azt mondhatjuk, hogy ez az általános, és nem csupán a sajnálatraméltó kisebbség a csoporton belül.

Hogy milyen traumákra gondolok?

Például az anyja két és fél évesen „ottfelejtette” a kórházban, vagy arra ment haza a suliból, hogy az apja megölte az egész családot, vagy verték, vagy molesztálták. És a sor még folytatható a végtelenségig. Ezek után általában bekerülnek az állami gondozásba, „intézetisek” lesznek.  Itt találkoznak ezek az elveszett gyerekek, és szépen bevezetik egymást a drog vagy az alkohol világába.

Tudjátok, mi van ott? Kevesebb fájdalom, kevesebb a valóság súlyából, kevesebb elhagyatottság.

Így persze már nem annyira megy a gimi elvégzése, se a szakma megszerzése. Tehát, ha esetleg meg is fordul valaki fejében a leszokás gondolata, akkor is a segédmunka várja, mint reményteljes jövő.

Vagy ha valaki el is kerüli az intézetet, a háta mögött lévő – szinte kivétel nélkül családi – traumákból szerzett lelki sebeket akkor sem tudja varázsütésre begyógyítani. És előbb-utóbb ők is megtalálják az alkohol és, vagy a drog ideig-óráig tartó gyógyító erejét. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy akinek nincsen senkije és átélt valami hasonlót, az mind ilyen helyzetbe kerül, vagy hogy a hajléktalan férfiak száz százalékára igazak az állításaim. Csupán azt mondom, hogy miért vannak ilyen sokan.

És, hogy mi a megoldás?

Egy biztos: nem az álláshirdetések rengetegében található. Hanem az ok, a trauma feltérképezésében, és kezelésében. Sajnálatos módon a jelenlegi szociális ellátás az ételosztásra és átmeneti lakhatásra koncentrál, ami sokkal inkább nevezhető jóindulatú tűzoltásnak, mint hatékony segítségnyújtásnak.

De hogy egy pozitív felütéssel zárjam ezt a nem túl pozitív blogot, azt még úgy mellékesen megemlíteném, hogy Jézus Krisztus gyógyító ereje a hajléktalan emberek esetében is ugyanolyan valóságos, mint az állandó lakhatással rendelkezőkében! Mi a munkánk során ezzel a titkos fegyverrel igyekszünk dolgozni.

Azt az üzenetet próbáljuk eljuttatni feléjük, hogy ha az emberek között nem is találtak elfogadást, az Élő Isten mégis feltétel nélkül és személyesen szereti őket, annyira, hogy kész volt meghalni ÉRTÜK a kereszten.

És büszkén mondhatom, hogy sok pozitív tapasztalatunk van! Láttunk már életeket 180 fokos fordulatot venni, és láttunk már sok-sok kisebb fordulatot is. Ezek általában hosszú folyamatok, amik 5-10-20 év alatt hozzák meg igazán a várva várt gyümölcsöt. Persze nem mindig könnyű türelmesen várni, és közben úgy érezni, hogy semmi haladás. De végül mindez megéri, ha egy kisimult, tiszta tekintet néz vissza rád valaki olyan arcáról, akiről legszívesebben pár éve még lemondtál volna.

(fotó: independent.co.uk)

hirdetés