2018. 01. 02.

Hát ilyen egy hajléktalan temetése

Péntek reggel van. Nemigen akaródzik kikászálódni az ágyból. Tudom, hogy fel kéne kelnem, tudom, hogy fontos… Vagyis sejtem, de még nem tudom, mennyire.

Egy részem tudja, hogy nagyon megbánnám, ha nem mennék el. A másik részem csak azt tudja, hogy nem aludt eleget, hogy a temető nagyon messze van, és úgy gondolja, hogy igazából annyira mégsem fontos. Hiszen mennyire voltam az élete része? Igen, minden hétköznapját a nappali melegedő intézményében tengette, és mikor ott voltam nagyokat köszöntünk egymásnak, majd néhány szóban elmondtuk, hogy vagyunk… Úgy heti kétszer-háromszor. De nem barátok, inkább köszönőpajtások voltunk.

Mégis nagyon a szívemhez nőtt. Ki tudja miért… Hiszen első ránézésre nem volt egy bizalomgerjesztő figura. Alacsony volt, és ahogy erőt vett rajta a betegség, egyre vékonyabb. Az orra rosszul forrt össze a ki tudja hány törés után. Mélyen ülő szemein pedig alig látott ki a nagy táskáktól, amik alul-felül körbevették. Fogai nemigen voltak. Megmaradt kevéske haja örökké lófarokba fogva. És persze alkoholista volt, masszívan. Néha részegen jött le, olyankor vagy kiabált, vagy sírt, vagy nekiállt szájharmonikázni, vagy csak úgy létezett.

Józanul mindig nagyon kedves volt, szeretett minket. Mi is őt. És őt bizony nem sokan szerették a földön töltött ötvenvalahány éve alatt. Anyja elhagyta, aztán a nevelőapja verte, és a többi… Igazából tipikus eset ez az övéi között. De a lelke valahogy mégis megmaradt tisztának, ezt sehogy se tudta kiölni belőle a sok szenvedés.

hirdetés

Mindez végigfut az agyamon, és érzem, el kell mennem erre a temetésre.

Odafele menet persze eltévedek. Mindig ezt csinálom… Tizenöt perc késéssel, kifulladva érkezem meg a templomhoz, és remélem, hogy észrevétlenül besurranhatok a hátsó sorba. Keresem a virágárusok tömkelegét a templom körül, de egy sincs. Ezt eléggé bánom, de már nincs mit tenni… mások biztos okosabbak voltak, mint én.

Hirtelen szembetalálom magam egy lelkésszel. Meglepve néz rám, ezt illemtudóan viszonzom, majd közlöm, hogy egy temetésre jöttem, csak sajnos késve.

– Egyedül jött? – kérdezi.

– Igen – válaszolom kicsit szégyenkezve – a többiek dolgoznak, csak én tudtam jönni. – Látom     rajta, hogy tudja, honnan jövök, hiszen telefonáltunk.

– Rendben, odavezetem. Még nem tettük el, időben jött.

Ezen meglepődöm, kicsit furcsa volt. Úgy beszélt mintha még el se kezdték vagy félbehagyták volna. És olyan nagy csend van! Minden lépcsőfokkal egyre biztosabb vagyok benne, hogy a megérzésem igaz. Ahogy belépünk a kis terembe megtorpanok.

 

A terem üres.

Senki más nem jött el.

Az urna előtti vázák virág nélkül, üresen állnak az elhunyt tiszteletére.

 

Nem értem… Hiszen voltak barátai! Tudom! Ismerem őket! Ők hol vannak? Miért csak én vagyok itt? És még én sem voltam képes időben érkezni, még én sem hoztam virágot! A szégyen, az értetlenség és a szomorúság érzése kavarog bennem, ahogy előre sétálok a sorok között.

– Tegyek be zenét? A Requiemet szoktuk ilyenkor betenni….

Ráhagyom. Megszólal a zene. A következő néhány perc örökké belém égett.

Egy gyenge minőségű magnóból recseg a Requiem, ott ülök egyes egyedül néma csendben, és bámulom az üres vázákat. Igyekszem imádkozni, tényleg nagyon igyekszem, de folyton kizökkent a gondolat, hogy hogyan akadályozhattuk volna meg, hogy legalább a temetése ne legyen olyan végtelenül kéretlen és magányos, mint az egész élete.

(kép: npr.org)

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Blog Kunszabó Eszter
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Komáromi Mária 2018. 01. 03. 16:06

    Azt képzelem el magamban, hogy Odaát viszont biztos nagy örömünnep volt (van). Hazaért egy bárány. Most már boldog és nem néz vissza a mi szürke reggeleinkre és üres termeinkre. Isten szépsége és jósága mindent visz.
    (És azért még annyit hadd jegyezzek meg, kedves Eszter, hogy azzal, hogy legyőzted magadat ott a felkelés környékén 🙂 azzal elég nagy dolgot tettél. Több az, mint egy nagy csokor virág. 🙂 )