Amikor először láttam és hallgattam őt, hatalmas erőt adott. Nehéz élethelyzetet segített hittel átvészelni. Lelkesített és mélységeket tárt fel, pedig nem mélyteológiai előadást és nem motivációs tréninget tartott. Önmagát adta.
„A reformáció lenyűgöző kulturális hagyomány” – ezzel a gondolattal nyitotta meg Dr. Zsigmond Barna Pál, Újpest társadalmi kapcsolatokért felelős alpolgármestere azt az emlékülést, amelyet a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából szervezett az észak-pesti kerület.
Történelmi jelentőségű kiállítás, amely kilép a történeti keretekből és új megközelítést alkalmaz. A keresztényüldözés véres valóságát kortárs mártírok sorsán, tárgyi emlékeken és erőteljes képi világon keresztül bemutató tárlat. Ilyen a Magyar Nemzeti Múzeum Kereszt-tűzben – Keresztényüldözés a Közel-Keleten című kiállítása, mely e hét folyamán nyílt meg Budapesten.
Több mint tíz évnyi ministránsvezetés után a napokban átadtam a helyem a következő generációnak. Így van ez jól: hosszú oltárszolgálat után most az alapítandó családomon keresztül kell szolgálnom, jöjjenek a lelkes fiatalok, akik új lendületet hozhatnak egy közösség életébe.
Van egy magyar ifjúsági találkozó, amiért akkor is érdemes kétszer fél napot utazni, ha csak pár órát maradsz. Kultikus helyszín, mély lelkiség és igazi székely vendégszeretet: ez a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó.
A híradások ezúttal nem csupán a belpolitikában augusztusra rendszerint beálló uborkaszezon miatt szólnak külföldi hírekről: gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy ne mélyülne tovább az Egyesült Államok és Észak-Korea közötti konfliktus. Noha magam inkább a bel- mint külpolitikában vagyok jártas, a helyzetet komolynak tartom és azt hiszem, itt az idő, hogy megmozduljunk.
Ismerek olyan párt, akiről minden közös ismerősünk váltig állítja: soha nem volt komoly vitájuk, s én sem láttam őket soha vitatkozni. Azt hiszem, ők ebben (is) kivételesek. Persze nem szokatlan és önmagában nem is baj az, ha egy pár vitatkozik, esetleg veszekszik néha. A baj azzal van, ha rosszul kezeljük az ilyen eseteket.
A férfi vízilabda döntő után kézzelfogható volt a szomorúság a Margitszigeten. A szurkolói zónában összegyűlt sokezernyi magyar – és megannyi, a meccset a nagyvilág különböző pontjain követő honfitársunk – az utolsó másodpercekben leginkább csak bámulta a képernyőt. Lázban égett az ország, reméltük, hogy világbajnoki címet ünnepelhetünk. Szurkoltunk, lelkesedtünk, de nem sikerült.