Férj leszek! 5. – Az Isten előtt kimondott igen

A közelmúltban egy remek cikket tettünk közzé a 777-en, 6 dolog, amit minden keresztény lánynak tudnia kéne házasság előtt címmel – fiúk figyelmébe is ajánlva. A cikk alatti egyik komment arra késztetett, hogy egyfajta választ írjak. Ismét nem a “mondaniatutit” igénnyel, hanem felvázolva, kb. mi az én saját véleményem e témában.

Kommentelőnk azt írta: hat olyan katolikus ismerőse is van, akinek templomi esküvője volt, mégis elvált. Feltette a kérdést: miért kell ennyire elválasztani a dolgokat, pontosabban azt, hogy egy házasság keresztények, vagy nem keresztények között köttetett, hiszen mindenképpen egy szoros és komoly kötelék.

Az én megközelítésem szerint – noha hangsúlyozom, a házasság polgári intézményét is nagyon tisztelem – mégis érdemes némi különbséget tenni. Természetesen, sajnos számos példát hozhatunk keresztény házasságokra, amelyek zátonyra futottak, és hála Istennek, megannyi példát olyan házastársakra, akik, bár nem keresztények, házasságukat mégis példaadó módon élik meg. Egy fontos különbség azért mégis van: a szentség ereje, az Isten színe előtt kimondott igen.

Számomra nagyon szép a katolikus egyház tanítása, amely kifejti: a hét szentség közül a házasság az egyetlen, amelyet nem az egyház szolgáltat ki, hanem a két fél szolgáltatja ki egymásnak az egyház képviselőjének jelenlétében, az egyház áldásával, Isten színe előtt. (Arról talán később, hogy mennyire fantasztikus, hogy a szentség a házastársak szexuális életében mindannyiszor megújul.) A világi jog szerint április óta nős ember vagyok – mégis, a kedvesemet mint menyasszonyomat mutatom be, mert bármennyire is tisztelem a hazámat, elfogadom a világi államot, az közelébe sem érhet az Isten színe előtt tett eskünek. Talán ezen a ponton ragadnám meg a kettő közti különbséget: ígéret az egyik, eskü a másik helyen. Az Isten előtt kimondott igen, amit az egyház megáld, s amelyet “ősi magyar szokás szerint” erősítünk meg, valóban elválaszthatatlan köteléket fon kettőnk közé. Sokkal erősebbet, mint amilyet világi jog valaha is képes lesz. A násznép pedig, akik jelen vannak a templomban, ez idő alatt folyamatosan imádkozik velünk és értünk. Ez nem csak felemelő, “romantikus”, hanem nagyon mély és áldást jelentő tényező.

hirdetés

Újra leírom: magam is több olyan házaspárt ismerek, akiknek nem volt templomi esküvőjük, nem gyakorló keresztények, mégis, a legtudatosabban és szépen élik meg házasságukat. Tisztelem is őket ezért. De azt gondolom, ha mindezt kiteljesíthetem azzal, hogy életem végéig szóló házastársi kapcsolatomat Isten kegyelmébe és gondviselő szeretetébe ajánlom, akkor azt hiba lenne nem megtennem. Ahogy hiba lenne, ha az évek múlásával ezt nem újítanám meg újra és újra – mert sok olyan, előre nem látott kihívás érhet minket, amelyeken majd épp az Ő kegyelme, a belé vetett hit és bizalom segít át.

A keresztény házasság tehát nem “kivagyiság”, nem egyfajta “felsőbbrendűségi attitűd”. A keresztény házasságnak tükröznie kell, hogy abba meghívást kapott Isten. Erre készülünk – és Őt kérjük, hogy ilyen lehessen.

Vágvölgyi Gergely

hirdetés