A férfi vízilabda döntő után kézzelfogható volt a szomorúság a Margitszigeten. A szurkolói zónában összegyűlt sokezernyi magyar – és megannyi, a meccset a nagyvilág különböző pontjain követő honfitársunk – az utolsó másodpercekben leginkább csak bámulta a képernyőt. Lázban égett az ország, reméltük, hogy világbajnoki címet ünnepelhetünk. Szurkoltunk, lelkesedtünk, de nem sikerült.
Rövid ideig így álltunk. Aztán valaki elkiáltotta magát: „Szép volt, fiúk!” és a tömeg egy pillanat alatt átvette a rigmust. Ütemes taps, itt-ott könnyes szemek, de elismerő gesztusok, őszinte biccentések. Merthogy bármiben a világ második legjobbjának lenni, az kérem, több mint bravúros teljesítmény.
Azt hiszem, az elmúlt két hét alapján mindannyian büszkék vagyunk. Büszkék a sportolóinkra, akik a zárónap előtt hét érmet szereztek, megannyi pontszerző helyet gyűjtöttek, eddigi legjobb egyéni teljesítményeiket szárnyalták felül – vagy egyáltalán, kvalifikálták magukat egy világbajnokságra. Le a kalappal előttük! És büszkék lehetünk a szervezésre is, egy kiváló, magas színvonalú vébének adott otthont Magyarország, öregbítettük hírnevünket.
A Margitsziget pedig fontos üzenetet küld nekünk, jelesül: nem csak az elsők bajnokok. Nem csak az arany becsülendő. Elképesztő teljesítmény van egy ezüst-, vagy bronzérem, egy helyezés, de a részvétel joga mögött is. Állva illik tapsolnunk ezeknek a teljesítményeknek. Szép volt, lányok, szép volt, fiúk!
(És a zárónap még hátravan…)
Vágvölgyi Gergely
Még nem érkezett hozzászólás