Szeptember végén közös böjtöt hirdettünk, melynek célja a családtagjaink megtérése, illetve az értük való ima volt. A böjt október elsejével kezdődött és október utolsó napjával, azaz tegnap zárult le. Létrehoztunk egy zárt facebook csoportot, melybe mindenki jelentkezhetett, aki szeretett volna csatlakozni. A csoport arra szolgált, hogy buzdíthassuk egymást a hónap folyamán.
Ki ne tapasztalta volna már, hogy: „senki sem próféta a maga hazájában”?
Jézus olyannyira találkozott a jelenséggel, hogy a fentebbi mondás is tőle ered (Lk 4, 21-30). A hétköznapokban a haza általában a saját családunkat jelenti. És bizony rengetegszer érezzük úgy, hogy lényegében akárki előtt nagyobb erővel hat a tanúságtételünk, mint a családtagjaink előtt, vagy hogy mindenkinek a megtérésére nagyobb esélyt látunk, mint egyes rokonainkéra.
2018. október 11-14-e között ismét megrendezésre kerül a 72 óra kompromisszum nélkül programsorozat, ami lényegében önkénteskedésre nyújt lehetőséget 3 napon keresztül. Pár nappal ezelőtt már megjelent egy interjúnk a témában, de arra gondoltam maga az önkénteskedés megérdemel még egy írást, hiszen saját tapasztalatból tudom, hogy mennyi-mennyi pozitívummal, gyümölccsel jár! Ezeket szedtem össze nektek!
Augusztus másodika a roma holokauszt, vagy cigány nyelven a porajmos emléknapja. A porajmos szó jelentése „elpusztítás, elnyeletés”. Jóval kevesebbet hallunk és tudunk a roma holokausztról, pedig a második világháború alatt százezreket öltek meg. Miért lehet ez így?
A múlt héten ismét előkerült a hajléktalanság kérdése, és a döntéshozók (ismét) bejelentették, hogy betiltják a közterületen való életvitelszerű tartózkodást. Nem egy politikai írást szeretnék megosztani veletek, nem arról akarok írni, hogy kiről mit gondolok. Csupán úgy szeretnék írni, mint egy keresztény szociális munkás, aki nap mint nap hajléktalanokkal foglalkozik. Azt gondolom, hogy minden kereszténynek, sőt, minden jóérzésű embernek kell, hogy legyen véleménye arról, hogy hogyan kell foglalkozni a szegényekkel. Hiszen ha túljutunk azon, hogy hibáztatjuk őket, és megpróbáljuk megérteni a helyzetüket akkor meglátjuk azt is, hogy milyen felelősséggel tartozik értük, a legkiszolgáltatottabbakért, a társadalom, vagyis mi!
Nagyon hideg van, ugye? Tegnap egy hideg templomban ülve úgy átfáztam, hogy még 1 órán át nem éreztem a talpam. Szilvia is fázik, meg még sokan mások is. Nem, nem a templomban, hanem otthon… legyen az akár az utca, akár egy fűtetlen lakás.
Péntek reggel van. Nemigen akaródzik kikászálódni az ágyból. Tudom, hogy fel kéne kelnem, tudom, hogy fontos… Vagyis sejtem, de még nem tudom, mennyire.
Ha egy beszélgetés során kiderül, hogy hajléktalanokkal foglalkozom, ezt a kérdést teszik fel nekem a leggyakrabban: Miért van annyi életerős férfi a hajléktalanok között? Hiszen ha elmennének dolgozni, akkor lenne pénzük, ha lenne pénzük, akkor legalább egy szobát ki tudnának bérelni. Akkor pedig végre nem zavarnának minket az állandó kéregetéssel, és egyáltalán a látványukkal. Pipa, gond megoldva! Vagy mégsem?
Azt hiszem a legtöbben már hallottuk azt a nagy igazságot, hogy az Istennel töltött idő nem fog hiányozni a nap további részében, ezért sem kell rá sajnálni azt a napi 5-10-20-30-60 percet. Ennek a gyakorlatban is akartam adni egy esélyt a héten, ugyanis nagyon vágytam arra, hogy imával kezdjem a reggelemet.
Kicsit több, mint másfél hónap telt el a nagy napunk óta, és nagyjából 3-4 hete szembesültem azzal, hogy bár végigjártam a jegyes kurzust (pontosabban kurzusokat), rengeteg tanítást és tanúságtételt hallgattam végig a témában, és megannyi tanácsot kértem és kaptam nálam tapasztaltabb pároktól, mégis volt, amire egyszerűen nem készültem fel! Ezeket szeretném veletek megosztani.