Egyéb, Megtört szívekről

Megtört szívekről – Huszonhat sors az utcáról

Év vége felé, amikor elromlik az idő, meg karácsony is közeleg, elárasztják a médiát a hajléktalanokkal foglalkozó anyagok. Különösen így van ez ebben az évben. A közterületek életvitelszerű használatát tiltó új törvényről mindenkinek van véleménye. Már-már így tűnik, a hajléktalanok problémáinak mindenki a szakértője. Főleg azok, akik alig ismerik őket. 

A vélemények özönében valódi sorsokat, tényeket kínál az a most megjelent kötet, amely huszonhat hajléktalan ember élettörténetét mutatja be, szociográfiai hitelességgel, de olvasmányos módon. Az írások alapját adó interjúkat szociológus készítette, ám a szöveg magán viseli az irodalmi hajlamú társszerzők, szerkesztők keze nyomát is. A rövid szövegek tömörek, de lendületesek, sőt – ha szabad ilyet mondani – a maguk módján szórakoztatóak is. Hiszen gondos nyomozó munka eredményeit rögzítik, a kutatás tárgya pedig a nagy „miért?” — Hogyan lesz valaki hajléktalanná?

Hogy egy kis ízelítőt adjunk a könyvből, megosztunk Veletek egy írást, egy sorsot a huszonhatból.

Haldoklás életfogytig – Miklós

Negyven körül lehet, nem hagyott nyomot rajta az elfogyasztott alkoholmennyiség, a kemény élet. Feltűnően jóarcú, szőkésbarna, szakállas ember, szép zöld szemekkel, férfias tekintettel. Old Firehand nézhetett így ki a Winettouból. Szövege is külön tanulmányt érdemel. Kicsit – nem zavaróan – intellektuális, néha önironikus viccekkel, frappáns fordulatokkal. Nem tudsz nem mosolyogni elbeszélésein, amiben a mindenkori kormány és a politika szidalmazása éppúgy benne van, mint Jézus Krisztus személyének felemlítése – persze csak mértékkel, és főleg csak hívőknek.

Ő ebből él. Megsajnáltatja magát, de azt olyan ügyesen teszi, hogy nem veszed észre, tudniillik soha nem kér. Huszonöt-harminc éve tartatja el magát folyamatosan balekokkal; magánszemélyekkel, egyházakkal, szervezetekkel, akiket sikerül behálóznia. Mindenki meglátja benne azt, amit ő láttatni akar. A szánandó, segítendő, jobb sorsra érdemes, jóarcú, értelmes fiatalembert, akit majd meg lehet menteni a rabságból és talpra lehet állítani. Miklós a „jóarcú kliens” archetípusa: „a megtérítendő, rossz útra sodródott fiú, aki csak egy jó szóra vár”.

Mondanom sem kell, buzgó (és túlbuzgó) segítők garmadája próbálta felkarolni. Így, természetesen e sorok írója is. Hazavittem, majd miután felismertem a problémáját (mivel állandóan ivott, nem volt túl nehéz) Dömösre küldtem szabadító lelkigyakorlatra. Két nap után eljött. Egy keresztény közösség tagjai fél év után dobták ki – úgy, hogy előtte ők is hazavitték, náluk lakott, ellátták, mindenben segítették –, szóval kidobták, amikor rájöttek, hogy mindent kritizál, hazudozik, viszont dolgozni nem akar. Miklós szidta őket, de aztán végül könnyen talált megoldást: jólelkű fiatal csajokkal, vagy anyai ösztönből segítő idősebb asszonyokkal fogadtatta be magát, míg aztán rá nem jöttek ők is, hogy nem ők lesznek azok, akik emberünket megmenthetik. Kirakták a szűrét. Sokszor éveket töltött egy helyen. Mindig elég hamar megtalálta a következő magányos mentőangyalt, akit kihasználhatott.

Vagy húsz éve ismertem már, mikor melegedőnkben megjelent. Udvarias volt, konszolidált és színjózan. Vonatjegyre vagy gyógyszerre kért pénzt, nem emlékszem már. Elolvasta az újságokat, meg is ebédelt. Kicsit beszélgettünk.

Mint kiderült továbbra is kitartatta magát. Ezúttal új nőnél lakott, akinek nagy lakásában jól elfértek. Pár hetes volt az ismeretség, a nő egyelőre eltartotta, ő időnként segített neki ebben-abban. Mosolygott, mikor felvetettem neki, hogy azért ez nem túl erkölcsös dolog, jobb volna neki is, ha dolgozna, saját lábára állna. Jó ez így – mondja. Igaz ugyan, hogy ez a nő unalmas, és nem engedi sehova, de kényelmesen elvan ott, egyelőre… Persze (mint beszámolt róla), van egy B terv, ha minden kötél szakad. Van egy másik nő.

Igazából Miklós – ha létezik ilyen kategória – a mindenkori szociális segítő abszolút kudarca.

Valószínűleg a város legtöbb menedékhelye, szociális intézménye regisztrálta, szociális munkások tucatjainak adhatott munkát, egyházak, alapítványok, magánszemélyek pénzét költötte el, emberek segítőkészségét, szeretetét használta ki, energiájukat szívta le – és a huszonvalahány év alatt az égvilágon semmit nem változott. Szenvedélybetegségétől nem szabadult, dolgozni a húsz év alatt, azt hiszem egyszer sem dolgozott, szállása mindig csak alkalmi ismerőseinél volt, nem is nagyon akar már mást. A szociális munkások, akiket foglalkoztatott, közben kiégtek, tönkrementek, elváltak, idegösszeroppanást kaptak, a hajléktalanellátó intézmények közül több becsődölt, feloszlott, megszűnt… Miklós azonban víg kedéllyel, barátságos tekintettel néz a világba: ha van pia és van nő, sok gond nem lehet.

Könnyű lenne most elítélnem őt, ezt az igazi energiavámpírt, vélt erkölcsi magaslataimról, ha valaki más nem mesélte volna el a volt állami gondozott fiú szörnyű tragédiáját. Ő soha nem említette.

A kis Miki tizenéves kiskamaszként egy délután az iskolából hazajövet furcsa csendet észlelt a házuk körül. Máskor a konyhából kihallatszott az edénycsörömpölés, hallotta anyja és a testvére hangját. Most néma csend fogadta. Ami azután következett, az mindig kísérteni fogja, nem fogja tudni kitörölni az emlékezetéből sohasem. Benyitott a szobába. Rettenetes, felfoghatatlan látvány tárult a szeme elé. A szekrény előtt elterülve feküdt anyja és apja mozdulatlanul, vértócsában, átlőtt fejjel. Kicsit távolabb az öccse feküdt az ágynál, ő is vérbe fagyva. Megölték őket…

Miki sokkot kapott, kimenekült a szobából. Hetekig nem tért magához. A szomszédok hívták ki a mentőt, a rendőrséget. A vizsgálat később kiderítette, hogy katonatiszt édesapja követte el a gyilkosságot, ő ölte meg családját saját szolgálati fegyverével. Az indokot máig nem sikerült teljesen tisztázni. A szörnyű tett után a férfi önmagával is végzett. Miklós csak azért kerülte el büntető haragját, mert éppen iskolában volt, később ért haza, mint a többiek…

Amit átélt, elképzelhetetlen. Azt ő sem sejtette, hogy akkor, azon a rettenetes délelőttön, amikor az apja úgy döntött, hogy végez magával és a családjával, az ő sorsa is eldőlt. Igaz, ő lassabban fog majd meghalni: alkoholba, drogba fojtja majd borzalmas emlékeit. Hacsak szalmaszál istenhitét nem hagyja majd megerősödni, ugyanúgy el fog pusztulni ő is…

Ne ítéljük el legközelebb a részeget a padon! Jusson eszünkbe Miklós története! Nem tudhatjuk, mi az a gyötrelem, amit pár órára felejteni akar…

 

A Csak Egyet Szolgálat huszonhat vendégének történetét feldolgozó, Senki Gyermekei c. könyv bemutatója december 13-án lesz, az esemény részleteit itt megtaláljátok. Az este fényét Lackfi János író, Székely János megyéspüspök és Csiszér László zenész fogja emelni. Szeretettel várunk minden érdeklődőt! 

A könyvet megrendelhetitek online, vagy a Szent István Könyvkiadó üzletében.

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás