Sok mindent meséltem el nektek. Fontos és kevésbé fontos momentumait az életemnek. És mennyi minden van, amit még elmondanék! De tudni kell hallgatni is.
Archívum
Sokszor elképzeltem már a beköltözésem napját: Elhúzzák a függönyt, ami a klauzúra ajtaját takarja és hónom alatt a bőrönddel végre átlépem a küszöböt… szinte misztikus szintre emeltem magamban a monostor azon részét, melyet „beavatatlan” szemek nem láthatnak. Meg sem fordult a fejemben, hogy méltó lehetek előbb is betenni a lábam, mint a beköltözésem napja.
A keresztelő után már megszűnt minden akadály, hogy szerzetes lehessek. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mikor költözhetem majd be. Hogy nekem mikor lenne a legjobb.
Szintén gyakori kérdés, hogy a családom és a barátaim hogyan fogadták a nagy hírt: szerzetes akarok lenni?
Milyen szép, amikor az ember eldönti, hogy szerzetes lesz, ráadásul a rend is megvan, ahova menni szeretne. De mi van akkor, ha ez az valaki még csak meg sincs keresztelve?
A döntést követően pár hónapra az Úr egy csodás kegyelmi állapotba emelt. Ünnepeltünk és ez volt az Ő ajándéka a számomra. Gondolom a szerelmesek is így vannak ezzel az eljegyzést követően. Úgy éreztem, hogy túláradó szeretetemmel képes volnék megváltani a világot. (Persze tudtam, hogy nem fog örökké tartani.)
Egy újabb gyakran ismételt kérdés. A válasz pedig: akkor nem leszek apáca.
Az igen után csupán pár hét kellett ahhoz, hogy csaknem mindenki megtudja: szerzetes leszek – vagy legalábbis szeretnék lenni. A családom és a párom családja (hatalmas félelemmel mondtam el nekik, de lenyűgözően jól fogadták a hírt, pedig már mindenki az eljegyzést várta), a munkatársaim. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy elkezdtek özönleni a kérdések, melyekre kivétel nélkül mindre nagyon szívesen adtam választ, ha tudtam. Persze voltak úgynevezett gyakran ismételt kérdések, melyekre a blog folyamán válaszolni fogok.