Sok mindent meséltem el nektek. Fontos és kevésbé fontos momentumait az életemnek. És mennyi minden van, amit még elmondanék! De tudni kell hallgatni is.
Archívum
Sokszor elképzeltem már a beköltözésem napját: Elhúzzák a függönyt, ami a klauzúra ajtaját takarja és hónom alatt a bőrönddel végre átlépem a küszöböt… szinte misztikus szintre emeltem magamban a monostor azon részét, melyet „beavatatlan” szemek nem láthatnak. Meg sem fordult a fejemben, hogy méltó lehetek előbb is betenni a lábam, mint a beköltözésem napja.
A keresztelő után már megszűnt minden akadály, hogy szerzetes lehessek. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mikor költözhetem majd be. Hogy nekem mikor lenne a legjobb.
Szintén gyakori kérdés, hogy a családom és a barátaim hogyan fogadták a nagy hírt: szerzetes akarok lenni?
Milyen szép, amikor az ember eldönti, hogy szerzetes lesz, ráadásul a rend is megvan, ahova menni szeretne. De mi van akkor, ha ez az valaki még csak meg sincs keresztelve?
A döntést követően pár hónapra az Úr egy csodás kegyelmi állapotba emelt. Ünnepeltünk és ez volt az Ő ajándéka a számomra. Gondolom a szerelmesek is így vannak ezzel az eljegyzést követően. Úgy éreztem, hogy túláradó szeretetemmel képes volnék megváltani a világot. (Persze tudtam, hogy nem fog örökké tartani.)
Egy újabb gyakran ismételt kérdés. A válasz pedig: akkor nem leszek apáca.
Az igen után csupán pár hét kellett ahhoz, hogy csaknem mindenki megtudja: szerzetes leszek – vagy legalábbis szeretnék lenni. A családom és a párom családja (hatalmas félelemmel mondtam el nekik, de lenyűgözően jól fogadták a hírt, pedig már mindenki az eljegyzést várta), a munkatársaim. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy elkezdtek özönleni a kérdések, melyekre kivétel nélkül mindre nagyon szívesen adtam választ, ha tudtam. Persze voltak úgynevezett gyakran ismételt kérdések, melyekre a blog folyamán válaszolni fogok.
Folytatódik a Szerzetes leszek! – Pusztai Renáta ezúttal az első, kolostorban tett látogatásáról ír és arról tesz tanúságot, hogy mondta ki az igent.
Megtérésem után az első komolyabb találkozásra a gonosszal májusban került sor. „Minden összejött” – ahogy mondani szokták. Előzőleg hirtelen kerültem nagyon magasra, mert úgy volt, hogy mehetek meglátogatni egy rendet, de aztán ezt lemondták. Egy másik helyről pedig már egy ideje csönd volt, és csak pár sorban annyit kaptam éppen akkor, hogy mostanában nem tud írni. Ekkor betegen voltam otthon, ráadásul egyedül. Tökéletes célpont a kísértő számára.