A nem is olyan távoli múltban egy kis ideig távol éreztem magam a Jóistentől. Az emberi szűklátókörűségem beárnyékolta a kapcsolatunkat. Ez idő alatt éreztem magam a legelveszettebbnek eddigi életemben. Pedig Ő minden rossz viselkedésem ellenére sem hagyott magamra. Erről szeretnék most tanúságot tenni.
Pár hete egy – számomra több okból is fontos – váratlan lehetőség esélye bontakozott ki előttem, aminek reménye elképesztően felvillanyozott, táncra tudtam volna perdülni a boldogságtól. Ez a dolog Isten ajándéka lett volna számomra, és már teljesen beleéltem magamat. Azért nem említek konkrétumokat, mert nem a pontos történéseken van a hangsúly és mert biztos vagyok benne, hogy sokunk életében volt már olyan, amikor valamit nagyon szerettünk volna, Isten terveként tekintettünk rá, aztán elveszett minden reményünk és nem jött össze, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettük volna.
Igen, azt hiszem, ez például egy nagy hiba volt:
nem az a fontos, hogy én mit szerettem volna, hanem az, hogy az Úr mit tervez, de nem figyeltem Rá.
Ott voltam egy számomra elképesztően fontos és nagy jelentőségű történés kapujában, tervezgetve és reménykedve, ezzel keltem és feküdtem pár napig, mire néhány váratlan esemény keresztbe húzta a számításaimat, végül döntenem kellett és elszalasztottam a lehetőséget.
Abszurd volt, mert bár dönthettem volna másképp, a körülmények nem engedték. Elsősorban magamra voltam mérges, hogy miért voltam gyáva, féltékeny is voltam és igazságtalanul értékeltem a helyzetet, ráadásul lassacskán kivetítettem a dühömet Istenre is. Pedig nem szoktam. Hála az Égnek, eddigi életemben csak 1-2 komolyabb alkalom volt, amikor az imámban veszekedtem Istennel, az is régebben, a hitben járatlanabbként történt, azt hittem, nem fordul már többet elő, hogy mérges legyek Rá. De most sajnos újra megtörtént. Éppen az elalváshoz készülődtem és egyszerre minden sérelmemet rázúdítottam. Úgy éreztem, rám nem jut a figyelméből, hogy elfelejtett és nem törődik velem.
Amikor ezeket kimondtam, tudtam, hogy nem igazak; már akkor szégyelltem magam, hogy így viselkedem, ráadásul minden csak még rosszabb lett.
Ugyanakkor részben jogosnak ítéltem a sérelmeimet, és annyi minden összejött egyszerre, hogy az volt az utolsó csepp, ami elindította ezt a lavinát.
Ez után a zabos ima után viszont már nemcsak csalódott voltam, de még bűntudatom is lett a vitatkozásom miatt, és hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor a szüleimmel veszekszem és még nincs feloldása a konfliktusnak. Istennel rosszban lenni viszont ezerszer borzalmasabb, ráadául fizikai formában nincs is olyan feloldása, mint egy ölelés vagy összenevetés. Bocsánatot kérek, megbánom és hitem szerint megbocsát. De néha, főleg ha az ember lelkiismerete aggályos, sajnos kételkedik ebben.
Kell egy kis átfutási idő; nem azért, hogy elhiggyük, Jézus már rég túltette magát a bűnünkön, hanem amíg mi megbocsátunk saját magunknak.
Szóval a lelkiismeret-furdalás legalább elterelte a figyelmemet a sebeim nyalogatásáról és igyekeztem elfogadni, belátni, hogy mi miért történt, és közben persze sokaktól megkaptam, hogy „majd meglátom, hogy mint minden, ez is okkal történt”, és „majd lesz értelme a csalódottságomnak”, és „úgysem felejtkezett el rólam Isten, még ha most ezt is érzem”.
Ha valaki éppen mindent negatívan lát, ezek a mondatok inkább idegesítően hatnak, mintsem vigasztalóan, ráadásul egyáltalán nem gondolom, hogy minden okkal történik, hiszen sok minden történik Isten akaratán kívül. Ami viszont tényleg nyugtató egy rossz helyzetben, hogy bár
igen, sok minden történik az akaratán kívül, semmi sem a gondviselése nélkül.
Hiszen az „Istent szeretőknek minden a javukra válik”. (Róm 8,28) Bíztam én is ebben mélyen, de lassacskán kezdtem megérteni, hogy valószínűleg ez a kudarc maga az ajándék, ami a javamat szolgálja. Hogy ezt használja most Isten: nemet mondott és szembesített vele, hogy nem tudtam alázatosan fogadni a történéseket, a döntését. Beláttam, igaza van. Tényleg méltatlan volt ez a nagy csalódottság.
Tehát egyáltalán nem számítottam valami „kárpótlásra”, főleg mert cseppet sem érdemeltem meg, így is elég nagy ajándék volt, hogy a kudarc okozta sebet bekötözte a szívemben és el tudtam engedni, de az Úr tervei tényleg magasabban lévő tervek, mint amiket én el tudok képzeni:
„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok– mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaima ti útjaitoknál, az én gondolataim– a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 8-9)
Ugyanis ami ezután következett, arra nem számítottam: Isten megajándékozott egy új lehetőséggel, amely az előzőt is felülmúlta. Talán a legjobban az a kép ábrázolja azt, amit átéltem, ami gyakran szembejöhet velünk a közösségi médiában: egy kislány nyújt egy virágot Jézus felé, büszkén és lelkesen mutatja, mije van, mit talál ki, mi a terve és nem látja, de Jézus háta mögött egy hatalmas virágcsokor van.
Vagyis a kislány terveit és reményeit merőben túlszárnyaló isteni elgondolás.
Ha odaadjuk Jézusnak a terveinket, az életünket és nem ragaszkodunk hozzájuk, Nála nagyobb ajándék, a legnagyobb vár: Ő és Vele az örök élet. Csak néha nagyon nehéz tágabb perspektívában szemlélni a helyzeteket és nem elveszni az emberi apró-cseprő dolgokban. Ez történt velem is.
Azóta a történteken gondolkodva rájöttem, hogy mit akarhatott nekem tanítani Isten: azt hiszem, elkezdtem bálványozni az említett lehetőséget. Nem Istenre figyeltem, hanem arra, hogy ez nekem milyen boldogság lenne, hogy biztos Neki is tetszene, hogy úgyis összecsengenek a terveink. De nem így lett. Holott semmi nem kerülhet Isten elé a prioritásaim listáján, még az sem, amiről azt hiszem, hogy miatta is teszem.
Nem lehetek olyan, mint Márta, aki elfelejtkezett a legfontosabbról: lekuporodni az Úr lábához, figyelni Rá és a jelenlétében lenni.
Az is bevillant, hogy többször imádkoztam (és még fogok is, mert nagyon nem árt) alázatért. Most kaptam egy lehetőséget, hogy megnézzem, hol is tartok: az alázatnak jó próbája volt, hogy miként reagálok egy meghiúsult tervre. Elég csúnyán elbuktam, de azon leszek, hogy legközelebb álljam a sarat.
Aztán amikor egy új, az előzőnél sokkal nagyobb lehetőség hullt az ölembe, rettenetesen boldog és hálás voltam, de ezzel egyidőben újra megjelent bennem a lelkiismeret-furdalás, hiszen nem érdemeltem meg. Azt hiszem, az hogy érdemtelenül is elhalmozott a szeretetével Isten, azért volt nagyon fontos, mert meg tudott általa nekem tanítani egy lényeges dolgot: Ő az Atyám, érdemtelenül is szeret, pont úgy, ahogy a szüleim, és ahogy majd én fogom szeretni a gyerekeimet.
Persze az eszemmel próbáltam magamban erősíteni egy ideje a legfontosabb, az istengyermeki identitást, de a kapcsolatunkat nem ebben a szép egységben, a szülő-gyerek viszonyban éltem meg valójában. Szoros és tiszteleten alapuló kapcsolat volt, de nem olyan bensőséges, nem úgy bensőséges. Most viszont megtanította nekem, hogy tényleg higgyem el, hogy én is az Ő lánya vagyok és Ő az én Mennyei Édesapám. Jézus rávilágított, hogy nem véletlenül úgy tanított minket imádkozni, hogy a mi Atyánkként szólítsuk meg a Jóistent. Hogy higgyem el, hogy lehetek Vele közvetlenebb. Hogy akár vitatkozhatok Vele, mint a szüleimmel, de nem kell, mert Ő mindent kézben tart. Hogy szemlélhetem úgy az életemet, hogy az anyukámmal és az apukámmal hármas egységben nevelnek és terelgetnek engem, még ha a szüleim el is váltak. Hogy attól, hogy felnőtt lettem, nem kell ennyire függetlenednem, főleg nem Tőle.
Nem kell ennyire komolynak lennem és nem kell mindent egyedül megoldanom (nem mintha bármit is meg tudnék oldani Isten kegyelme és segítsége nélkül).
Isten a mélységben munkálkodik. Úgy tűnhet, néha igazságtalanok a dolgok, de soha nem lehet nagyobb az Úr kegyelménél egy kételyünk vagy bűnünk sem. Hiszen Ferenc pápa jól mondta:
„Isten sosem fárad bele a megbocsátásba!”
hirdetés
