Apa leszek!, Blog, Vágvölgyi Gergely

Apa leszek! – …és megtartod?

A sorozat bevezető részében írtam arról, milyen hatalmas boldogságot jelentett, amikor megtudtam, hogy gyermekünk lesz. Fiatal házasként rengeteg izgalmas, új dolog van az életünkben, de a baba híre még izgalmasabbá tette az életünket. Hirtelen minden róla szólt: tervezgetések, várakozás, utánaolvasás, beszélgetések, bejelentések családnak, barátoknak. Egy rendkívül optimista, vidám, életigenlő közegben meglehetősen nagy csalódás volt az orvosok GYIK-je…

Merthogy bárhová mentünk, a megállapítás után (in utero élő magzat látható, azaz a méhen belül, jó helyen növekszik a csöppség) az orvosok feleségemre nézve azonnal rákérdeztek: és megtartja? Rettenetes csalódás volt, hogy mára ez a kérdés ennyire rutinszerűvé vált és de facto beépült az orvosi protokollba. Előfordult, hogy egy főorvos megkérdezte: örülünk-e a hírnek. Tudom, egy szülész-nőgyógyász szakorvos sokféle esettel találkozott már, de mégis demoralizáló – és egyben súlyos látlelet a társadalmunkról – hogy ezek a kérdések ennyire automatikusan felmerülnek.

Magától értetődő, hogy örülünk neki, hogy megtartjuk, hogy az életet választjuk.

A várakozás egyik legkatartikusabb pillanata volt számomra, amikor először hallgathattuk meg a szívverését. Az orvos bekapcsolta a műszert, mire halhatóvá vált a gyors, ütemes szívhang. (Izgatottan, hiszen anya és apa most figyelnek, ilyenkor ügyesnek kell lenni!) Hihetetlen volt! Már akkor könny szökött a szemembe, amikor az ultrahang-készülék kivetítőjén először megláttam az aprócska jövevényt, de ez az érzés olyan erővel hatott, amit el sem tudtam képzelni. Még nem volt egy centi, de már vert a szíve és arról beszélt, hogy élni akar!

Abban a pillanatban még tisztább megvilágításba került előttem minden. Soha, egyetlen másodpercre sem gondoltunk volna arra, hogy a gyermekünket ne akarnánk, de hallgatva ezt a fürge kis hangot, aztán még sokáig a hatása alatt maradva, el sem tudtam képzelni, mi ösztönözhetne ellentétes döntésre. Szeretem őt, pedig azt sem tudom, milyen lesz, azt akarom, hogy éljen, hogy boldog legyen és a saját életemet adnám érte, nemhogy az övét venném el!

Mégis, ki vagyok én, hogy döntsek egy magzat életéről? Milyen jogon mondanám (akár én, akár a feleségem), hogy a halált választjuk számára? A kicsi már él, mozog, ver a szíve, egyre több szerve alakul ki szépen, tőlünk pedig egyfolytában azt kérdezik, hogy akarjuk-e őt. Hogyne akarnánk! Már fogantatása előtt hónapokkal igent mondtunk rá, hiszen már ott és akkor igent mondtunk az életére, amikor egymásra igent mondtunk – Isten nagyszerű tervében ő már kezdettől fogva szerepelt. Házasságkötésünk pillanatában eldöntetett, hogy ő hozzánk tartozik.

Igent szeretnék mondani az életre. Újra és újra igent. Rá és leendő testvéreire, magától értetődő természetességgel, elfogadva a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságunkat. Minden körülmény között az életet választjuk, mert ez az legjobb választás.

Vágvölgyi Gergely

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

1 Komment

  • Válasz Benkő Mária 2018. 03. 01. 06:57

    Köszönöm.