Sokan talán úgy vagyunk a nagyböjttel, hogy a hátunk közepére se kívánjuk, hisz lemondásokkal, áldozatokkal jár, ráadásul automatikus hozzákapcsolódik egy szomorú hangulat. Hogyan lehet ez idő alatt lelkileg fejlődni és közelebb kerülni Istenhez?
Kategória
Blog
Az életben sokszor hirtelen váltakoznak jó és rossz időszakok, és könnyen esünk abba a hibába, hogy a rosszban megragadunk. Hosszúnak és gyötrelmesnek érezzük ezt, és olyannak tűnik mintha sosem lenne vége. Mégis mi segíthet ki egy rosszabb periódusból?
Blog, Martí Zoltán
Véletlenül a madagaszkáriak miséjére mentem el – életreszóló élményben lett részem
Akkor kezdtem gyanút fogni, hogy a római kiküldetésem utolsó napján egy különleges közösség szentmiséjére csöppentem, amikor felfedeztem, hogy rajtam kívül egyetlen fehér ember van az örök város egyik kis templomában. Ő is meglehetősen zavart fejet vágott, majd két perccel később a nyitóéneknél már a tekintetemet kereste kissé kétségbeesetten, hátha pontos felvilágosítást tudok neki adni, hogy mi is történik valójában. Valószínűleg én is így nézhettem ki, mert tekintetünk találkozásától inkább megijedt, mintsem megnyugodott.
Kunszabó Anna – aki a 777 mellett a Csak Egyet Szolgálat munkatársa – eleveníti fel elgondolkadtató, máig nem fakuló emlékeit egy nehéz reggelről rövid novellájában.
Biztos te is tapasztaltad már azt az érzést, amikor legbelül úgy érzed, hogy Isten valamire hív téged, de te mégis nemet mondasz. Egy ilyen helyzetről írt Ward Henrietta is, arról hogy milyen jó lenne kifogások helyett őszintén igent mondani.
Dicsőíteni… Sok minden eszünkbe juthat, ha meghalljuk ezt a szót. De mi valójában a dicsőítés? Számtalan megfogalmazás létezik rá, hiszen rengeteg formája van; talán mindenkinek mást jelent. Megkérdeztem az Új Teremtés Konferencia egyik előadóját és dicsőítésvezetőjét, Justin Rizzot, számára mi a dicsőítés.
Ezt az írásomat, az előző írásom alatt született kommentek inspirálták. Nem rég volt egy filmvetítés a Párbeszéd Házában, ahova egy ismerősöm vitt el. Egy meggyilkolt vértanú pap életéről szólt, akit nem ismertem. Ahogyan azt a boldoggá avatott püspököt sem, akiről a kommentelő írt. Két név: Kucsera Ferenc, Boldog Scheffler János.
Harmadéves egyetemista vagyok, közelebb a mérnöki oklevélhez, mint a középiskola végéhez. Azt hiszem, nagyjából ez az az időpont, mire az ember elkezdi legalább sejteni, hogy jól döntött-e, amikor ikszelt a Felviben. Legalábbis középiskolásként teljes zsákbamacskának éreztem. Hiába vettem részt a különböző nyíltnapokon, csodáltam a fényes szórólapokat, és kérdezgettem az idősebb barátaimat.
Sok minden eszünkbe jut a Betegek világnapja szavak hallatán, elsősorban talán a betegség maga, amit valamilyen képhez, érzéshez, sokan élményhez kötünk. A betegség, sérülés, fogyaték ma már nem szorul a négyfal közé, ha más nem is, az információ kibújik a küszöb alatt. Jelzi, hogy itt Valaki másképp létezik, s feltételezi, hogy az emberség átviszi az ajtón az embert is. Aki megélt komolyabb betegséget, vagy abban él, tudja, hogy mit jelent, aki került már a közelségébe, szintén.
Előfordult már veled, hogy azt érezted, hogy a múltadon rágódsz vagy a jövőd miatti aggodalmaskodások járják át a lelked? És közben elfelejted megélni a jelent.