Az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés hitünkkel kapcsolatban, hogy vajon csupán magunkra tartozik-e hogyan és miként éljük meg, vagy fel kell-e vállalnunk mások előtt az általunk vallott értékeket? Én egyértelműen utóbbi mellett teszem le a „voksomat – ha már ilyen szavazós időszakot élünk.
Szeptember 23-án, immáron a második szezonját kezdte a Felház ifjúsági dicsőítő mozgalom. Nehéz megfogalmazni, definiálni a közösséget, mert ők maguk is keresik a helyüket a színes vallási palettán. Egy biztos, már közösségről beszélhetünk, hiszen rendszeres időközönként összejönnek, hogy dicsőítsék az Istent, énekeljenek, imádkozzanak, hallgassák az Igét.
Az elmúlt napokban futótűzként terjedt a világhálón a „nagy hír”, hogy Belgiumban végrehajtották az első eutanáziát kiskorú gyermeken, a saját kérésére. Az eutanáziát felügyelő szövetségi bizottság elnöke, úgy nyilatkozott, hogy hasonló eset kizárólag reménytelen esetekben jöhet létre. Itt azonban szeretnék megállni. Hová jutott az a társadalom, ahol a szülő elengedi a gyermeke kezét…? Amikor hagyja, hogy a betegségével küzdő gyermek feladja a küzdelmet. A reménytelenség lesz úrrá rajtuk. Ez történik akkor, amikor a hitet kidobjuk az ablakon…
Szombaton tartották Pannonhalmán a Szent Márton Év keretében az Ökumenikus Ifjúsági Találkozót, melyen sok száz fiatal vett részt az ország minden részéből és határon túlról is. A találkozót a Taize közösség priorja, Alois testvér és társai vezették, a házigazda bencés atyák és testvérek mellett. De mi van Taize-ben, és mi volt most pontosabban Pannonhalmán? Bese Gergő atya beszámolója következik.
Volt már olyan tapasztalatod, hogy behuppantál a padba a templomban, de a gondolataid még kavarogtak, és aztán mise végén jöttél rá, hogy végigülted a szertartást, de jóformán azt sem tudod, mi történt? Tudod, ahogy a repülőnek szüksége van felszállópályára – időre, hogy az égig emelkedjen – a te lelkednek sem megy ez egyik pillanatról a másikra. Íme három egyszerű tanács a teljesebb jelenlét eléréséhez.
Én, Te, Ő…. ezek már mennek. Most jön a többes szám legizgalmasabb tétele a MI. Mi hárman egy család vagyunk. Rém (vagy) rendes család leszünk?
Ma megakadt a szemem egy blog címén, és a nagy szabadidő-túltengésem közepette végigolvastam. Tudom, mindenki ezt mondja, de tényleg ritkán olvasok ilyesmit, mert utána elöntenek a különböző érzelmek, gondolatok: idegesség, düh, öröm, hála, kétely, bizonytalanság… teljesen kiszámíthatatlan, témától és írástól függ, és hát a lelkiállapotomtól. Na, de ez most lényegtelen is. Ma arra döbbentem rá, hogy mennyire jó tudatában lenni annak, hogy minket Isten teremtett, „és látta, hogy ez jó”! Értékekkel, ajándékokkal van tele az életünk!
Két testvér vitatkozott. Csak egy narancs volt otthon, és mind a kettőjüknek szüksége volt rá. Miután órákon át veszekedtek, sokszor meg is bántották egymást, felemlegették az elmúlt tíz év sebeit, valahogy megegyeztek abban, hogy elfelezik a narancsot. Az egyik kifacsarta a saját fél-narancsának a levét, megitta, és a héját kidobta. A másik lereszelte a saját fél-narancsának a héját, és süteményt sütött, a húsát kidobta.