Blog

Miért sír a vőlegény az esküvőjén?

Nemsokára már négy hónapja lesz, hogy életem legszebb napján kimondtam a valóban boldogító igent. Ez az igen pedig rengeteg könnyel járt, mégpedig valódi örömkönnyekkel.

Tulajdonképpen miért is kéne, hogy a férfi mindig kemény és érzéketlen maradjon, mint egy darab kő? Egy férfi miért nem sírhat bánatában vagy éppen örömében, boldogságában?

Ilyen érzések kavarogtak bennem az esküvőmre való készülődésem során. Lélekben készültem rá, hogy most „átszakadhat a gát”. Éreztem, sőt tudtam, hogy férfi létemre talán sírni fogok az esküvőmön. Felkészültem valamelyest, de arra talán azért mégsem számítottam, ami ott várt rám.

Elöljáróban annyit, hogy amikor az esküvőre való készülődés során bármilyen nehézség merült fel a lakodalommal kapcsolatban, akkor a menyasszonyommal általában legyintettünk, hogy nem is számít igazán, hogy mi történik a lakodalomban, nekünk úgyis a szertartás az, ami igazán fontos, amire a nagyobb hangsúlyt kívánjuk fektetni. Mi nem egy nagy dínom-dánom miatt akartunk esküvőt, hanem valóban arra koncentráltunk, hogy ezen a nagy napon Isten szent színe előtt fogunk örök hűséget fogadni egymásnak (a kettő természetesen nem zárja ki egymást).

Ott, a hármas egységben, azaz Isten előtt egymásnak kiszolgáltatni ezt a gyönyörű, ha nem a leggyönyörűbb szentséget. Talán ezért is sikerült így átélni és megélni az egészet.

Emlékszem, már az is nagyon emocionális pillanat volt, ahogyan a barátok és rokonok a szertartás kezdete előtt köszöntöttek, és már akkor alig bírtam a lábamon állni az izgalomtól (kicsit féltem is, hogy elájulok a templomban, amire jópár éve volt is egy emlékezetes példa).

Kérdezték tőlem, hogy kezdhetjük-e és én bólintottam. És akkor megszólalt a Christus vincit hangzatos dallama, három unokaöcsém pedig elindult a gyűrűkkel az oltár felé,  én pedig beléptem a templomba.

Egyszerre csak, mintha a Mennyországba léptem volna be, ahol Krisztus dicsőségéről énekelnek az angyalok.

Ott volt a sok mosolygó arc, az oldalamon édesanyám átkarolva engem, ahogy közeledtem az oltárhoz, mintha csak azt súgták volna a fülembe az angyalok, hogy ez a Te és a Ti napotok, ezt az Úr nektek rendelte. Ott voltam azon a napon, amelyre már majdnem 26 éve vártam. És ott volt az a rengeteg barát és rokon, akik mind miattunk jöttek el, én pedig megkapom a Jóistentől eddigi életem legnagyobb ajándékát. Szépen lassan felfogtam, hogy ez már az a pillanat, és az oltárhoz vezető út felénél elérzékenyültem. Ezután hajadonként még utoljára megöleltem édesanyámat, és megfordulva vártam a csodálatos menyasszonyomat.

A fuvolák a Pachelbel kánont játszották szép lassan, és én ránéztem a lányra, akit mellém választott, akit nekem rendelt a Jóisten, és akkor tőlem szokatlan zokogásba kezdtem, egészen addig a pillanatig, amíg apósom át nem adta/rám nem bízta leányát.

15151423_10153995951446700_615888398_n

Gyakorlatilag kristálytisztán emlékszem rá, amikor az esketést követően apósom az általa megkomponált szeretethimnuszt játszotta, és én szorítottam a menyasszonyom kezét, akkor éreztem, ahogy a Jóisten a fejünkre helyezi két kezét.

Abban a pillanatban én már nagyon nem bírtam érzelmekkel és olyan zokogásban törtem ki, amiben talán még sosem.

Akkora hála volt a szívemben, a csodálatos feleségemért, az életemért, a szüleimért és testvéreimért, a barátaimért, mindenért, amit Tőle kaptam, pedig én tényleg semmi különöset nem tettem azért, hogy mindezt megkapjam. Egyetlen érzés volt bennem: Köszönöm Uram! És nagyon is éreztem azt az aranyködöt, amiről dr. Gloria Polo Ortiz mesél „Az akit villámcsapás ért” című könyvében. Ő azt írja, hogy látta a túlvilágról, ahogyan a fiatal párokat házasságkötéskor egy aranyköd veszi körül.

Döbbenetes volt látni, ahogyan a hat koncelebráló pap mind a könnyeivel küszködik, ahogyan a könyörgéseknél a legkisebb kisöcsém nem bírja felolvasni a könyörgését a meghatottságtól. Isten jelenléte egyszerűen kézzelfogható volt, sosem volt hasonló élményben részem, és hasonló élményekről számoltak be a jelenlévők is.

Nekünk a feleségemmel egy csodálatos élmény, Isten-élmény volt az esküvőnk, tényleg egy kicsit olyan, mintha a mennyország előcsarnokában lettünk volna.

És, hogy mi kellett ahhoz, hogy így érezhessük?

Annyira jó volt, hogy az esküvő alatt, illetve a lakodalom végén nem volt az az érzésünk, hogy kár, hogy vége van az adott résznek, mert a közös élet gondolata nagy izgatottsággal töltött el minket. Minden párnak csak ajánlani tudom, hogy ha másért nem, hát ezért az izgatottság érzésért és feltétel nélküli elfogadásért várják meg az esküvőt. Ha bármiben nem is illenénk össze, remélhetőleg van még ötven évünk, hogy dolgozzunk rajta. Na, de ez a kérdés majd egy másik blog témája lesz…

15151598_10154000579346700_1306452960_n

Hogy megbántam-e, hogy ennyi ember előtt sírtam? Erre válaszul álljon itt az egyik legjobb barátom mondata: „Remélem én is így fogok viselkedni a saját esküvőmön, mert ez a cselekedeted igazán megmutatta az esküvő jelentőségét”

Férfiak, bátorítalak titeket, hogy merjétek kifejezni érzéseiteket, és higgyétek el, hogy a társadalom ezért nem lenézni, hanem inkább megbecsülni fog. Úgy gondolom, hogy az érzelmek kimutatására való készség egy hatalmas érték és ajándék, akár férfiakról, akár nőkről van szó.

PVS

Kiemelt kép: Schild Tamás, cikkben szereplő fotók: Török Anna

Még nem érkezett hozzászólás