Templomon, közösségen és családon kívül számtalanszor kerülünk olyan helyzetbe, amik nem a megszokott keresztény keretek között zajlanak. Ilyenkor felmerül bennünk a kérdés: “Mit is kéne tenni?”
De mégis, hogy jön a keresztény emberhez a siker, vagy a haszon gondolata? Milyen célokat kell kitűznünk magunk elé, ami még belefér a keresztény lelkületbe?
Valljuk be, nagyon sokan szeretnénk azt, hogy a kereszténység népszerű legyen. Tömve legyenek a templomok, sokan járjanak dicsőítő alkalmakra, minél többen imádkozzanak, és népszerű emberek beszéljenek pozitívan a hitről. Erősnek és magabiztosnak akarjuk érezni magunkat. De vajon Jézus is így volt vele?
“Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.”
1Jn 4,7-10
Az elmúlt napokban tartotta Egyházunk a Hivatások vasárnapját, mely szorosan kapcsolódik a Jó Pásztor képéhez. Ekkor mi kispapok a szemináriumot elhagyva a parókiákon/plébániákon teszünk tanúságot a saját hivatásunkról, és úgy en bloc az elhivatottságról. Az alábbi cikkben a saját beszédem fő mondanivalóját szeretném megosztani a kedves olvasókkal.
Krisztus feltámadt! De hisz ez óriási hír! Nem is igazán lehetne ezt elégszer elmondani, mert amikor az ember megérti ennek az üzenetnek a fontosságát, akkor kedve támad egész álló nap csak ezt szajkózni, mintha nem is lenne jobb dolga. De, akkor miért nem éri el mindig ugyanazt a hatást bennünk?
Egy nagyon kedves ismerősömet megkérdeztem, hogy miről olvasna szívesen így Nagyhéten, közeledve a húsvéthoz. Azt válaszolta, hogy olyan keveset tud arról, hogy mi történik velünk, kispapokkal ilyenkor, ő igazán arra lenne kíváncsi. Meg kell, hogy valljam, ezt már többször is hallottam barátoktól, ismerősöktől. Megosztom hát a kedves olvasókkal, hogy mit is szoktunk ilyenkor csinálni.
Megszokásból? Fogadalomból? Miért szoktunk böjtölni? És sokszor miért a szomorúság jut róla az eszünkbe?
Ha a nagy nyári zenei fesztiválokra gondolunk, akkor elsőre talán nem az Isten-keresés jut az eszünkbe. A legtöbb fiatal – ha nem az összes – pont azért megy oda, hogy elfelejtsék a mindennapokat, elfelejtsék a problémákat, és kikapcsoljanak. Mégis, hogyan jöhet a képbe itt a misszió?
Amikor még elkezdtem ezt az írást, nem gondoltam volna, hogy a Hodász András atya is fog írni ebben a témában, így viszont bátran képviselem én is a véleményemet. Igaz, úgy érzem, hogy mégis darázsfészekbe nyúlok, ha ezt a témát fel akarom hozni. De fontosnak érzem azt is, hogy beszéljünk róla, mert parányinak látszik az a felületet, ahol vallásosság és vallástalanság párbeszédet tudna folytatni.