Krisztus feltámadt! De hisz ez óriási hír! Nem is igazán lehetne ezt elégszer elmondani, mert amikor az ember megérti ennek az üzenetnek a fontosságát, akkor kedve támad egész álló nap csak ezt szajkózni, mintha nem is lenne jobb dolga. De, akkor miért nem éri el mindig ugyanazt a hatást bennünk?
Hallani ezt az örömhírt leginkább a templomban szoktuk, vagy egyházi intézményekben, programokon. A munkahelyen, iskolában, a buszon, a tévében, az óriásplakátokon valahogy mégse ez jön velünk szembe. A halálnak és a bűnnek, e két dolognak már nincs meg az a mindent letaroló hatalma az emberiség felett, mint ami megvolt korábban. Szabadok vagyunk végre, ha meghalunk a vétkeknek, és mi is feltámadunk Krisztusban! A világ mégis hallgat erről. Ahogy manapság körülnézek olyan érzésem támad, mintha ilyenkor a templomon belül és kívül két teljesen más világ létezne. Itt feltámadás van, meg üres sír, és örömhír.
De a templomon kívül miről is szólt ez a pár nap? A hosszú hétvégéről például. Arról, hogy milyen kellemetlen, hogy pont ilyenkor van rossz idő. Nem lehet elmenni, kirándulni. Vagy arról, hogy nagypénteken jó pár cukrászda nyitva van, szerencsére, hiszen ki lehetett használni a szabadnapot. Esetleg arról, hogy nálunk, Miskolcon, micsoda cirkuszok voltak, szenzációs előadásokkal. És persze a locsolkodás.
hirdetésA világunk szinte olyan állapotban van, mint amilyenben az emmauszi tanítványok voltak. Sőt, néha mi magunk is. Velem is sokszor megtörtént, hogy úgy mentem haza a templomból, mint az a bizonyos viccbeli pap. Mintha „mise” történt volna. Néha bizony mi is képesek vagyunk úgy tenni, mintha tényleg semmi sem történt volna. Mint ezek a bizonyos tanítványok. Volt néhány óriási élményük, mint mondjuk a Hegyi Beszéd alkalmával, vagy a Kenyérszaporításkor, esetleg Virágvasárnapon, amikor látták, hogy ebből a Jézusból még lesz valaki nagy ember, és ők is ennek a nagynak akarnak a részesei lenni. Aztán meghalt. A buli ennyi volt. Elindultak haza, miközben talán már gondolatban újra a szürke hétköznapokban jártak.
Ez velünk is sokszor előfordul. Hazafele menet a templomból már talán arra sem emlékszünk, hogy hol is voltunk azelőtt egy órán keresztül, hanem a hazajutás, családi program, vagy az otthoni teendők járnak a fejünkben. Újra munka, újra suli, és a többi. Az persze örömteli, ha valaki képes megőrizni a liturgia, közös ünneplés élményét hosszú távon. Adjon hálát érte, mert nagyon könnyű kizökkenni, és beleszürkülni a hétköznapokba.
Pedig a feltámadás keresztény életünk sarokpontja. Enélkül tényleg nincsen semmi értelme az egésznek, a templomba járásnak, az állandóan mormolt imának, de leginkább a reménynek. Nem tehetünk úgy, hogy azt a lángolást, amiről az emmauszi tanítványok is beszélnek (Lk 24,32) hagyjuk egyszerűen kialudni. Bár az is igaz, hogy valami nem lángolhat örökösen itt a földön, hiszen akkor gyorsan kialszik. De hitünk parázs-melegét bizony meg kell őriznünk szívünkben. Vissza kell mennünk a hétköznapokba, de azt úgy tegyük, hogy közben a nap minden órájában emlékezünk arra, hogy Jézus feltámadása minden problémára megoldást akar nyújtani. Éljünk is ebben reményben, és akkor minden napunk lehet egy kis-húsvét. Tegyünk úgy mintha Krisztus valóban feltámadt volna. Mert valóban fel is támadt!
Kiss Máté
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás