Ha egy első századi keresztény eljönne a mai világba, biztos, hogy nem hinne a szemének. Nem elsősorban a technikai fejlődésre, és a nyelvi másságokra gondolok. Nézzük inkább azt, hogy milyennek látná az Egyházat, azt a közösséget, amelynek ő maga is a tagja.
Korunkban nagyon sok hangzatos kijelentéssel lehet magunkat felspannolni arra, hogyan változtassunk az életünkön. Ezek közül is talán legnépszerűbb a „Valósítsd meg magadat” kijelentés. Azonban nekünk, keresztényeknek mennyire kell ezt követnünk? Van esetleg alternatíva?
Feltűnően keveset beszélünk erről az igen fontos ünnepről, ami a régi keresztény korban sokkal fontosabb ünnep volt még a karácsonynál is. A harmadik legnagyobb ünnep a húsvét és karácsony után, a pünkösddel együtt. Ezért sem mehetünk el szó nélkül az ünnep mellett. A vízkereszt az, amire ilyenkor igazán szükségünk van!
Kétségtelen, hogy ez a pár hét a legsűrűbb és legmozgalmasabb az egész évben. Akár vallásos, akár nem vallásos az ember, a Karácsony mindenkit mozgósít. Miközben mi keresztények arra készülünk, hogy a Békesség királyát fogadjuk szívünkbe. Jól van ez így, ha közben bennünk nincsen béke?
Sokat beszélnek arról manapság, hogy egyre kevesebb a hit. Mondván ezt úgy, hogy gyakorlatilag a hitnek nincsen tudományos mértékegysége. Mégis miben mérhető meg az ember hite?
A böjt egyik lényeges része az önátadás. Valamiért ezzel kapcsolatban mégis félelem szokott elfogni. Gyenge emberi gondolataim azon szoktak keringeni, hogy nem szeretném elveszíteni azt, ami fontos a számomra, mert szeretem az életet, szeretek élni. Mégis hogyan tudnék minderről lemondani?
Egyszer egy nagyböjt folyamán, amikor első évemet töltöttem a szemináriumban, kipróbáltam, hogy egész végig nem ettem húst. Egy falatot sem. Nagy nehezen, de sikeresen teljesítettem. Ezután pedig felmerült bennem a nagy kérdés: „Megérte?”
Már nagyon régóta jelen van kultúránkban a hitre való nevelés. Főleg manapság nagy beszédtéma, mióta bevezették a kötelező hit- és erkölcstan oktatást. Azonban kétségtelen, hogy maga a hittan, mint jelenség nagyon megosztó, főleg közöttünk keresztények között. Túl sok? Túl kevés? Van-e egyáltalán értelme?
Biológia, vagy környezetismeret órán már biztos hallottuk ezt a szót. A természetes közeg nem csak egy tér, ahol az élet fennmaradásának a legjobb körülményei adottak. A természetes közeg a maga módján valóságos „közeg”, ahol az élet valóságosan is jelen van.
Egy lelkigyakorlat alkalmával egy elég kínos eset történt meg velem. Az ebédnél épp egy püspök ült velem szemben, amikor is rám kérdezett: „Hol a reverendám?” Ugyanis anélkül mentem le ebédelni. Na meg anélkül vettem részt nagyon sok programon a lelkigyakorlat alatt. Szépen fel is küldött, hogy vegyem csak fel szépen. Igaza volt. Míg mentem vissza a szobába a reverendámért, azért csak feltettem magamnak a kérdést: „Miért is nem hordom a reverendát?”