Blog, Ima

Kinek is van szüksége az imára?

Hajlamos vagyok olykor arra gondolni, hogy hát “olyan régen beszéltem már Istennel, csak megérdemelne már egy kis időt, hogy vele töltsek”. De vajon szüksége van-e Istennek arra, hogy beszélgessek vele?

Ha már eljutunk egy bizonyos szintre a lelki életünkben, akkor az imát elkezdjük már más szemmel tekinteni. Ami egészen addig egyfajta szokás volt, netalán kötelesség, onnantól már egy belső késztetés lesz. Hogy ez a pont egyeseknél hol van, az talán a legszubjektívebb ebben a kérdésben.

Ami viszont biztosra vehető, hogy az imát elkezdjük fontosnak tartani. Mégis csak ez az egyik legintimebb találkozási pont Istennel, ahol egy kicsit kettesben lehetünk. 

Olyan ez, mint amikor kettesben akarunk maradni egy számunkra kedves emberrel, mint például egy barátunkkal, rokonunkkal, vagy a párunkkal. Ilyenkor semmi sem fontosabb, mint az, hogy a figyelmünket egymásnak ajándékozzuk, hiszen ez a társas kapcsolatainknak az egyik alapja. Az odafigyelés.

Érdekes, hogy talán olykor az imával is így vagyunk. Ha lelki emberek akarunk lenni, akkor érezzük, hogy sokat kell lennünk Isten társaságában, azt azonban meg sem fogalmazzuk, hogy tulajdonképpen miért is? Talán mert emberi kapcsolatainkhoz hasonlóan Istennek is szüksége lenne rá, hogy ráfigyeljünk, vagy neki ajándékozzuk az időnket? 

Figyelem, komoly teológia problémafelvetés, csak erős lelkűeknek ajánlott!

Ami az illeti – és ez most erősnek fog tűnni -, hogy Istennek nincsen szüksége az időnkre. Vagy arra, hogy figyeljünk rá. Istennek szorosan véve nincs szüksége az imánkra. Pontosabban mondva:

Nem Istennek van szüksége az imára, hanem nekünk.

Így van. Leginkább nem Isten érdeke az, hogy imádkozzunk hozzá, vagy neki áldozzuk az időnket. Persze ez nem is jelenti azt, hogy csak közömbösen nézi és hallgatja a próbálkozásainkat, amikor feléje fordulunk. Szokás Istent egy szerető, és odafigyelő atyaként ábrázolni, ami tulajdonképpen meg is állja a helyét. Ám vannak -sajnos nem is kevesen -, akik ezt a fajta atyai szeretet nem kapják meg a mindennapi életükben. Úgy pedig nehéz helyes istenképet kialakítani, hogy közben arról sincsenek helyes tapasztalataink, hogy milyen egy “ideális” apa. 

Pontosan ilyenkor kezdünk idealizálni, és kreált képekben gondolkodni Istenről, arról a szerető atyáról, akinek bizony illik legalább annyit tenni, hogy ráfordítok egy kis időt. Mindeközben csak azt felejtjük el, hogy Istenben van a végtelen tökéletesség, és ilyen téren nem szenved hiányt semmiben. Igen, még az én figyelmem hiányában sem. Az Ő szeretetét nem abban mutatja meg, hogy elvár bizonyos dolgokat, különben jön a megsértődés.

Kezdjük ott, hogy megteremtett. Adott egy életet, ami lehet jobb, vagy rosszabb, mint másoké, de rendelkezem egy bizonyos szabadsággal, képes vagyok dönteni. Éppen ezért képes lehetek arra, hogy Őmellette döntsek. Hogy az életemben ragaszkodjak hozzá, mint kiinduló szeretethez. Mert “a szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Isten, hanem hogy Ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,10). 

Az imádság, a dicsőítés, az istentiszteletek mind értünk vannak, és a szeretetért, hogy Isten és Ember tökéletes harmóniában legyen, már itt a földön is. 

Kiss Máté

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás