Az elmúlt napokban napi evangéliumként hallhattuk a kincsről és a gyöngykeresőről szóló példabeszédpárt. Jó okkal került egymás mellé ez a két szakasz, mivel nagyon mélyen kiegészítik egymást. Gondolatok Máté 13, 44-46 alapján.
Kategória
Blog
Arra bátorítalak, hogy ha van autód, akkor használd arra is, hogy tanúságot tegyél Krisztusról! Ennek egyik legnépszerűbb módja egy kis matrica – nagy jelentéssel!
A gazdag ifjú történetét az egyháztörténelem során lényegében azonosították a hivatáskeresés záróakkordjával, a pillanattal, amikor Jézus találkozik a parancsolatok puszta megtartásánál többre vágyakozó emberrel, azonban a történet ennél a különleges helyzetnél jóval általánosabban értendő, hiszen mindannyiunknak van olyan gazdagsága, amelyhez egészségtelen módon ragaszkodunk, amelyet Isten elé helyezünk. A történet sokkal inkább arról a helyzetről szól, amely minden Isten felé haladó ember életében legalább egyszer előkerül. (Márk 10.17-27 alapján)
Vajon melyek azok a jelek, amelyek azt mutatják, hogy igazi megtérésen megyünk/mentünk keresztül? Ez az írás ebben segít, de nem csak megtérőknek ajánlott!
Emlékszem, hideg volt, valamikor télen a Városligetben. Egyedül indultam, aztán találkoztunk, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani egy darabig. Először csak sétáltunk, meséltem neki, ő pedig feszült figyelemmel követte az egymásba gabalyodó szavaim. Nagyon tetszett a társasága, végig olyan nyugodt volt a légkör, végig önmagam tudtam lenni mellette…
A meg nem született gyermek szobra sorra járja Magyarország templomait és beszámolók szerint gyógyulást visz rengeteg abortuszon átesett anya és család életébe. Nekem is volt szerencsém látni ezt a szobrot közelről és imádkozni előtte a saját meg nem született gyermekeimért.
Egy különleges dicsőítés története a Balatonon!
Nem is gondolnánk, mennyi minden múlik a gyermekkorunkon vagy akár életünk első 9 hónapján! A legtöbb sebet, ami aztán felnőtt korunkban a legváratlanabb pillanatban szakad fel, még kiskorunkban szerezzük. Sőt, a legtöbbet nem szándékosan adják nekünk, hanem teljesen akaratlanul, néha kifejezetten szeretetből. Paradox, igaz? Vajon, meg lehet gyógyítani ezeket a sebeket?