2019. 08. 02.

Gyermekre vágyva – A meg nem született gyermek

A meg nem született gyermek szobra sorra járja Magyarország templomait és beszámolók szerint gyógyulást visz rengeteg abortuszon átesett anya és család életébe. Nekem is volt szerencsém látni ezt a szobrot közelről és imádkozni előtte a saját meg nem született gyermekeimért.

Nekem nem volt abortuszom, de több gyermekemet is elveszítettem, még nagyon korai szakaszban. Sokszor azt gondoljuk, hogy a meg nem született gyermekek azok, akiket abortáltak, de igazából a spontán vetélés miatt vagy a halva születés miatt elvesztett gyermekek is közéjük tartoznak. Ugyanúgy űrt hagynak maguk mögött és traumát okoznak az anyáknak és az apáknak is. Amikor ez előtt a szobor előtt térdeltem és gondolkodtam az én életutamon, akkor jöttem rá, hogy több tekintetben nagyon hasonló dolgokon megyek keresztül, mint az abortuszon átesett nők. Gyakorlatilag az egyetlen különbség, hogy én egy pillanatra sem akartam elveszíteni a babámat és a gyilkosság maró vádjával nem kell szembenéznem. Vagy mégis?

Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy talán én okoztam a vetélést a stresszes életvitelemmel, tehát nem szándékosan, de én okoztam a babák halálát. Ez is tud maró önváddá alakulni, ahogy az abortusz után a gyilkosság tényének beismerése. Persze nem ugyanaz a dolog, hiszen a szándékosság sokat változtat a helyzeten. (Itt most nem mennék bele az indítékokba, okokba, és minősíteni sem szeretnék senkit a döntése alapján, de nem tudom szebben mondani, hogy a művi abortusz gyilkosság.) Tehát, a maró önvádat leszámítva nagyon sok a hasonlóság.

A vetélések kapcsán én is átéltem a gyász folyamatát. Mivel elég korai fázisban vesztettem el a babáimat, nem alakult ki még köztünk semmilyen lelki kapcsolat. Mégis, mikor a fizikailag leginkább megterhelő időszakon túl voltam, rádöbbentem, hogy én már innentől kezdve minden kétséget kizárólag, véglegesen és visszavonhatatlanul anya vagyok. ANYA. Anya, aki nem látta a gyermekét és csak bízni tud benne, hogy a Mennyben majd találkozik vele. Anya, aki nem mesélhetett a gyermekének, aki nem adhatott lefekvéskor jóéjt puszit, aki nem taníthatta meg, hogyan kell cipőt kötni. Anya, aki nem tudja, hogy rá vagy a férjére, az apára hasonlít-e jobban a gyermeke. Anya, aki nem kelt fel éjszaka, hogy megvigasztalja a gyermekét, aki nem izgulta végig otthon az első iskolai napot. Annyi mindent elvesztettem azzal, hogy nem születtek meg a gyermekeim, akiket akartam, akiket vártam, akiket így ismeretlenül is szeretek. Akiknek még nevet is adtunk és a mai napig a nevükön emlegetünk. És nincsenek egyedül, hiszen testvérekként vannak odaát.

Idővel, persze enyhült a veszteség miatt érzett fájdalom és ismét jött a várakozás, hogy hátha a következő hónapban ismét megfogan egy baba, akit majd ki tudok hordani. Feléledt bennem a remény, hogy bár hatalmas a veszteség, hiszen a gyermekem halt meg, talán az orvostudomány majd segít, hogy a következőt már ne kelljen elveszítenem. Addig pedig, tudtam, fel kell dolgoznom a vetéléseket, el kell engednem a meg nem született gyermekeim gyászát, különben hozzájuk fogok kötődni és nem a megszületendő gyermekeimhez. De ehhez a gyászmunkát nem lehet megspórolni! Bár nem tettük koporsóba és nem vettünk tőlük búcsút, mégis el kellett őket engedni, hogy helyet adhassunk a születendőknek. Számomra a névadás volt ez, amivel elengedtem őket. Ez belém égette az ő egyedülálló, megismételhetetlen lényüket.

elcartapaciodegollum.com

A szobornál egy üvegből készült kislány megy oda a síró anyához, ráteszi a fejére a kezét és vigasztalja. Én is éreztem így magam. Fájt a tudat, hogy elvesztettem egy gyermekemet, de azért tudtam, hogy ő már jó helyen van. Belegondolva büszke lettem rá, hogy az én gyermekeim, ha már így történt, legalább már ismerhetik az Atyát színről színre. Jó volt belegondolni, hogy ők nem szenvednek hiányt semmiben. Ez volt az a vigasztaló gondolat, amit a szobor is közvetített számomra és békét hozott nekem. Igaz, mire én a szobrot láttam, már a gyászmunka végén voltam, a lelkemben már béke volt, de jól esett a megerősítés. Jó volt látni is, amit éreztem magamban, hogy a gyermekeim jól vannak és nekem sem kell sírnom miattuk.

Nem cserbenhagyás a mennyei gyermekeim számára, ha a leendő, születendő gyermekeim felé fordulok örömmel és várakozással.

Ifjú Sára

Itt olvashatod Ifjú Sára sorozatát a gyermekre várás néma küzdelméről:

Gyermekre vágyva – egy nem létező gyermek levele

Blog Gyermekre vágyva
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás