Blog

Miért nehéz a gazdagnak bejutni Isten országába?

A gazdag ifjú történetét az egyháztörténelem során lényegében azonosították a hivatáskeresés záróakkordjával, a pillanattal, amikor Jézus találkozik a parancsolatok puszta megtartásánál többre vágyakozó emberrel, azonban a történet ennél a különleges helyzetnél jóval általánosabban értendő, hiszen mindannyiunknak van olyan gazdagsága, amelyhez egészségtelen módon ragaszkodunk, amelyet Isten elé helyezünk. A történet sokkal inkább arról a helyzetről szól, amely minden Isten felé haladó ember életében legalább egyszer előkerül. (Márk 10.17-27 alapján)

A gazdag ifjúnak van előtörténete Jézussal. Ismeri, sőt kifejezetten jól ismeri, talán csak egyetlen egyszer hallotta beszélni, de akkor szíven ütötték őt a hallott igék, és Jézus szavaiban találkozott az Élő Istennel. Ez az oka annak, hogy térdre borul Jézus előtt, és ennek a bizonyosságnak szól Jézus kiszólása, amikor megjegyzi, hogy senki sem jó, egyedül az Isten. Ez az ifjú tudta jól, hogy Jézus Isten, és hogy a válaszához való ragaszkodás, javaslatának megtartása boldogsághoz, felhőtlenül derűs lelki élethez vezet, míg tanácsának elutasítása boldogtalanságot, lelki halált eredményez.

„Amikor kilépett az utcára, odafutott hozzá valaki és térdre borulva megkérdezte tőle: Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?”

Megütheti a szemünket, hogy ez az ifjú nem a legnyugalmasabb pillanatot választotta a találkozásra. A történet végéből tudjuk, hogy vagyonos ember volt, ezért felmerül a kérdés, hogy ha tényleg szeretett volna Jézussal találkozni, Vele lenni és kikérni a véleményét egy fontos kérdésben, akkor miért nem hívta meg magához? Ez esetben Ő maga garantálhatta volna a nyugalmas légkört és a kényelmet Jézus számára. Talán egy ember meghívásának költségét bevállalta volna, de vele együtt másik tizenkettőét már soknak érezte? Talán Jézust magát, az ő társaságát büszkén felvállalta volna előkelő ismerősei előtt, de a mindig vele mozgó, többségében tanulatlan halászemberekét már kevésbé? Talán el sem hitte, hogy Jézus elfogadja a meghívását, mert szíve mélyén tudta, hogy bűnös ember, és egy pusztán igazságos világban nem érdemli Isten társaságát?

Egy biztos: nem távolról futva ért éppen a helyszínre, hanem jól tudta, hogy Jézus melyik épületben tartózkodik, és bár jól szituált ember volt, akinek a megjelenése bármely zsinagógában, bármely más gazdag ember házában megtiszteltetés lett volna, mégsem a nyugalmas találkozást választotta házon belül, mások társaságában; hanem amikor Jézus már éppen útnak indult, és amikor talán mások is épp inkább mással, az indulással vannak elfoglalva. Ez az ifjú igyekezett kellemetlen helyzetbe hozni, hirtelen döntés elé állítani és ezáltal kijátszani Jézust, arra spekulálva, hogy talán az útnak indulás közepette csökken a figyelme, és hibázik, figyelmetlen vagy elutasító lesz. Ez az ifjú kísértette Jézust, kísértette az Istent.

A gazdag ifjú akart is találkozni Jézussal, meg nem is. Talán inkább azt remélte, hogy Jézus rövidre zárja az utcai kellemetlenkedést, és onnantól kezdve egész életében hirdethette volna, hogy ő a fényűző és világi dolgokhoz ragaszkodó életvitelét még az Élő Isten elé is oda merte vinni, és képes volt megállni előtte.

„… Miért mondasz engem jónak? – válaszolta Jézus. Senki sem jó, csak egyedül az Isten. Ismered a parancsokat: ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, ne csalj, atyádat és anyádat tiszteld. Erre ő kijelentette: Mester, ezt mind megtartottam gyermekkorom óta. Jézus rátekintett, megszerette, és így szólt hozzá:…”

Jézus azonban átlát a játszmákon és érzékelte, hogy ha most nem áll le ezzel az emberrel, akkor jóvátehetetlenül elvész az önáltatása miatt. Első kiszólásával nyilvánvalóvá teszi, hogy tudja, kinek tartja őt az ifjú, és mint Isten, mindig rendelkezésére áll neki is, mint minden őt keresőnek. Elsorolja neki a parancsolatokat, tudva, hogy az ifjú bűnös, de vágy van a lelkében az igazi önzetlenségre, a makulátlan szeretetre. Nem szembesíti az ifjút, amikor az a szemébe hazudja, hogy minden parancsolatot megtartott. Jézuson és Szűz Márián kívül senki nem volt, nincs, és nem is lesz, aki pontosan megtartotta, megtartja Isten parancsait ifjúkorától fogva, ugyanakkor Jézus számára másodlagos, ami eddig történt, mindig az ember jövőjére tekint, mindig a megtérés és valódi megjavulás lehetősége lebeg a szeme előtt. Bár látja bűnösségét, szeretetre gyullad iránta, amiért látja az önzetlenségre irányuló vágyat a lelke mélyén, és megadja neki a kulcsot, amellyel kinyithatja az örök életre nyíló ajtót a saját életében.

„Valami még hiányzik neked: menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, és a keresztet magadra véve kövess engem.”

Jézus belelát az ifjú életébe és tisztán látja a rendetlen ragaszkodást a vagyonhoz, amely beszélgetésük pillanatában elfoglalja az ifjú lelkében Istennek kialakított oltárt. Megtehetjük, hogy nem Istent, hanem mást helyezünk erre az oltárra, de ez minden esetben a szabadság hiányát, eltorzult felszínesebb vágyak megjelenését és társadalmilag kártékony tünetviselkedéseket eredményez. Amellett, hogy ha halovány és csendes zakatolásként is, de a lelkiismeretünk folyamatosan jelez, a belső iránytűnk pedig – amely ha nem a jó irányba áll, nem tudjuk azt hazudni magunknak tartósan, hogy jó irányba áll – csak erős lelki figyelemmel érzékelhető vészjelzéseket ad le. Az ifjúnál a rendetlen ragaszkodás tárgya a vagyon volt, de a vágyak végtelen arzenálja behelyettesíthető ide: lehet, hogy esetedben a párkapcsolatod, mások figyelmének megszerzése és fenntartása, ismertség, vagy más egyebek tolakodtak be lelked szentélyének központi helyére.

Jézus tisztán és lényegretörően határozza meg a lelki szabadság felé tartó út lépéseit az ifjú számára: szabaddá válni a vagyontól, amihez görcsösen ragaszkodik, e szabadulás által felnyíló lelki szemekkel érzékelni, hogy hol az a kereszt, az a jelenlegi életfeladat, amelyet ő és csak ő képes úgy ellátni, ahogy azt Isten elképzelte. S végül felvenni és hordozni, ellátni azt egy életen át. Jézus nem álltatja az ifjút és minket sem álltat, ha megkérdezzük tőle, mi hogyan juthatunk a mennybe. Sosem hallgatja el a várható kihívásokat, veszélyeket, korrekt módon tesz ajánlatot nekünk a boldogság elérését illetően.

„E szavak hallatára elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt.”

Szomorúság és levertség, ez keríti hatalmába a gazdag ifjút Jézus szavait követően. Ez a két legjellemzőbb érzés akkor, amikor vesszük a bátorságot Jézus elé állni és feltenni neki a kérdésünket, majd amikor halljuk a választ és nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy azt a bálványt, amely mindannyiunknál személyes, letaszítsuk lelkünk oltáráról. Szomorúan és leverten fogunk mi is elkullogni, ha ezen a ponton nem kérünk Jézustól segítséget, mert saját erőből az ignáci értelemben vett indifferenciát, a vágyak semlegességének állapotát elérni lehetetlenség. Krisztus kegyelme szükséges lelkünk oltárának letisztogatásához, neki kell eljönnie és harcolnia bennünk azért, hogy megszabadíthasson, felszabadíthasson bennünket. Ha egy életben csak néhány olyan napot adunk neki, amikor teljesen, igazán megnyitjuk a szívünket, Krisztus besurran az ajtón, és mély szeretettel, irántunk való vágyakozással, addigi ellenállásunkra, csökönyösségünkre ügyet sem vetve fog harcolni azért, hogy megszabadulhassunk lelki bálványainktól, és Ő kerülhessen középre, aminek természetes velejárója, hogy béke és mély öröm költözik az életünkbe.

Te adtál már életedben akár csak néhány olyan napot Istennek, amikor lelkednek minden, valóban minden ajtaját megnyitottad előtte?

Ne kísértsd őt tovább, add meg neki, az Élő Istennek a lehetőséget, hogy szabaddá tegyen, vesd le gazdag ifjú-öltözékedet és bújj bele a tanítvány-köntösbe!

Anonymus

Még nem érkezett hozzászólás