Keresztény családban nevelkedvén valahogy sosem kérdőjeleztem meg a nagyböjti tevékenységek mibenlétét, de évről évre, ahogy próbálom a Húsvét misztériumát egyre jobban megérteni és megélni, akaratlanul is feljön a kérdés, hogy haladok-e egyről a kettőre, mit csinálok tulajdonképpen és ez miért is olyan jó nekem?
Nagyböjtben a bűn és megkísértettségünk felett való elmélkedés nagyobb hangsúlyt kap és többször előtérbe kerül. Egy ferences testvér gondolatai ihletésére osztom meg veletek ezt a pár tömör sort, mert mélyen belém égtek a templomban hallottak.
Néhány napja már írtunk arról nektek (itt), hogy milyen emberléptékű tud lenni egy nagyböjti elhatározás, és mennyire fel lehet ajánlani mindennapos dolgokat is. Ma három gondolatot hoztunk nektek, amelyekkel talán érdemes ebben az időszakban élni.
Úgy szeretnék egyszer az utcán, vagy bárhol járva arra a kérdésre, hogy mit csinálsz? úgy felelni: én csak szeretem az Istent.
Izgatott a gondolat, hogy miként indulhat egy szent életű pápa napja. Mi lehet a legelső gondolata miután kipattan a szeme, vagy mik járhatnak a fejében, miközben a reggeli rántottáját majszolja. Azt hiszem igazán példa lehet számunkra, hogy mennyire emberi az a szó, amivel János pápa már hajnalban Istenre állítja a fókuszt.
A teremtett világra való rácsodálkozás mindenféle formája az egyik legszebb időtöltés tud lenni számomra. Íme néhány ötlet nektek, amelyek segíthetnek tudatosan emlékezni arra, hogy Isten műve nem unalmas.
Nyakunkon a tél legjava, a csípős hidegek, szürke reggelek; taknyos az időjárás és mi magunk is. Apró fohász a reggeli kávé mellé, mikor minden második ismerősünk az ágyat nyomja lázasan, és nekünk is oly nehezünkre esik kilépni a meleg kis kuckónkból.
Múlt éjjel álmomban az egyik szerkesztőtársam kissé rámripakodott, hogy nagyon kéne már egy cikk a templomba járásról. Reggel felkeltem és azt gondoltam, miért ne? Bár vétkező emberként nem feltételezem azt, hogy ez egyfajta isteni sugallat lehetett, azért most leírom nektek, én miért szeretek mindig misére menni.